2022. 02. 17.

Egyszer régen egy felfedezőt véletlenül a Galápagos-szigetekre vetett az útja. Egy úszólábú madár volt, hosszú, íves nyakkal és ék alakú farokkal. A szemei tökéletesen alkalmazkodtak a víz alatti látáshoz. Egy kormorán volt, a szulaalakúak rendjébe tartozó madár.

Fernandina-szigeti népmese

A Galápagos-szigeteki kormoránok nem tudnak repülni. Talán azért, mert egyszer régen…

Minden nap halászat után a Fernandina-sziget kormoránjai visszatérnek a sziklákra, hogy megszárítsák szárnytollaikat. Kiterjesztik apró szárnyukat, mintha csak büszkék lennének arra, hogy milyen picik. Talán valóban büszkék: talán tudják, hogy az evolúció különleges példányai ők és hogy rajtuk kívül nincs más röpképtelen kormorán a világon. Talán ebben hisznek…

Egyszer régen egy felfedezőt véletlenül a Galápagos-szigetekre vetett az útja. Egy úszólábú madár volt, hosszú, íves nyakkal és ék alakú farokkal. A szemei tökéletesen alkalmazkodtak a víz alatti látáshoz. Egy kormorán volt, a szulaalakúak rendjébe tartozó madár.
Maga mögött hagyta családját, hogy új élőhelyet keressen, ahol kevesebb a ragadozó és a versenytárs. A szerencse vetette Galapágosra, a Csendes-óceán elzárt szigetcsoportjára, távol mindentől, amit a kormorán eddig ismert. A szigetek közül is a legfiatalabbra, Fernandinára érkezett meg.

Elsőre csalódást okozott neki a hely. Elhagyatottnak és kopárnak tűnt, kihűlt láva és láva mindenhol. Hallotta a Föld morajlását, mintha a távolban szikladarabok zúdulnának a mélybe. A kormorán mozdulni sem mert, napokig a mangrove erdők rejtekében maradt. A legrosszabbtól tartott, azt hitte menten a fejére szakad az ég.

Az egész szigeten a mangrove volt az egyetlen ismerős dolog a kormoránnak. Pontosan ilyen mangrove fák nőttek azon a tengerparton, amit maga mögött hagyott amikor elindult új hazát keresni. Talán ezek a mangrove fák is onnan származnak, ahonnan én – gondolta. És ők is megélnek ezen az elhagyatott szigeten. De ő mégis más volt, mint a mangrove fák. A növények kevéssel is beérik, neki viszont szüksége volt ételre, menedékre és szeretetre.

A föld minden éjjel megremegett, a zaj szinte elviselhetetlen volt. A kormorán végül összeszedte minden bátorságát és elindult, hogy megkeresse a szörnyű zaj forrását.
Felrepült, és ahogyan egyre feljebb és feljebb szállt a sziget lankái felett, rájött, hogy valójában egyetlen hatalmas működő vulkán alkotja az egész földet. Ahelyett, hogy megijedt volna egyre kíváncsibbá vált. Lenyűgözték a hegyoldalon lefutó lávapatakok. Olvadt karamellre emlékeztették. Ámulattal figyelte a hamu és horzsakő záporokat, a levegőt betöltő gázfelhőket. Gyönyörű szigetre bukkant. Furcsa, de csodálatos helyre.
Nagyon szerette volna minden szegletét felfedezni, de korgó gyomra emlékeztette arra, hogy napok óta nem evett. Visszarepült hát a partra és alámerült a tengerbe. A víz hűvös volt. Soha ilyen hűvöset nem tapasztalt még! De nem sokáig kellett búvárkodnia, mert a hideg víz bővelkedett halban.

Különös hely ez a Fernandina. A föld gyakran megrázkódik, mintha a vulkán szóba akarna elegyedni a felszínén élőkkel. Nem sok növény és állat él itt. Rengeteg a táplálék és nagy emlősök sincsenek, akiktől rettegni kéne.

A kormorán minden nap új és új tájakat fedezett fel. Szerette elnézegetni a furcsa lávaformációkat és a vulkán közepén húzódó hatalmas kalderát.
Az első néhány héten a mangrove fák között töltötte az éjszakát, ahol biztonságban érezte magát a ragadozóktól. Aztán inkább a meleg láván pihent le éjszakánként. Lassan az is kiderült, hogy új otthonában nem leselkedik rá semmilyen veszély. Nincsenek kutyák, patkányok, disznók – Fernandina maga a Paradicsom!

A magány azonban emésztette. A kormoránnak barátra volt szüksége, egy társra.
Amikor már nagyon hiányoztak neki kormorántársai észrevette, hogy a közeli mangrove fák közé leszáll egy másik kormorán. Micsoda véletlen! Egy a millióhoz hogy ilyen megtörténjen, de az újonnan érkező kormorán tojó volt és ráadásul nagyon csinos.
Mondanom sem kell, hogy első pillantásra egymásba szerettek. Egy vörös mangrove alatt megtartották esküvőjüket. Kormorán úr hatalmas barnaalga csokorral lepte meg nejét, aki rögtön el is rendezte azt egy kihűlt lávafolyam tetején. Az első lépés a fészekrakáshoz! Kormorán úr minden halászatból visszatérve hozott valami ajándékot feleségének. Tengeri sün vázat, algát, uszadékot. A legnagyszerűbb ajándék egy tengericsillag volt. Úgy nézett ki, mint egy darab csokis sütemény! Kormorán asszonynak nagyon tetszett!

Kormorán asszony tudta, hogy nem a legkényelmesebb a földön fészket rakni, de azt is tudta, hogy Kormorán úr szereti a lávát és különben is: nem volt mitől tartani a földön sem! Miért kéne minden madárnak fán fészkelni?
A mézeshetek után Kormorán asszony lerakott két tojást, amik rendben ki is keltek. A szülőpár osztozott a munkán. Mindketten kivették részüket a költésből és a fiókák felneveléséből is.
Az első kismadár nagy, egészséges szárnyakkal bújt ki a tojásból. Pontosan olyanokkal, amilyen a szüleinek is volt. A második azonban nem hasonlított kormoránra. Dagadt kis tollcsomó volt, ici-pici szárnyakkal.
Néhány hónap múlva az idősebb fióka szárnyra kapott és az apa büszkén mutatta meg neki a vulkáni szigetet. A kicsi is fáradhatatlanul próbálkozott a repüléssel, de sosem sikerült felemelkednie a földről. Túl nehéz volt, a szárnyai pedig túl rövidek. De azért boldogan éltek. Repülni sem kellett ahhoz, hogy jóllakjanak, hiszen az úszáshoz nem szárnyakra, hanem lábakra van szükség! Nem kellett elrepülniük a ragadozók elől és – mint láttuk – a talaj is tökéletes fészkelőhelynek bizonyult. Mindegy volt, hogy valaki tud-e repülni vagy sem.

Telt-múlt az idő és a kormoráncsalád felfedezte, hogy újabb kormoránok érkeztek Fernandinára. Szívesen osztoztak a szigetükön, de a legboldogabb a két felcseperedett kormoránfióka volt: azonnal beleszerettek két újonnan érkezett kormorán kisasszonyba. A populáció egyre nőtt.
Amikor a testes, röpképtelen kormorán fiókái kibújtak a tojásból az egész csapat odasereglett, hogy lássa, vajon nagy vagy kicsi szárnyú fiókák bújnak elő. Mindkét fióka apja rövid kis szárnyát örökölte. Apteronak és Apterának nevezték el őket.

Ekkoriban már jónéhány ifjú kormorán élt a szigeten. Kinevették Apterót és Apterát kicsiny szárnyaik miatt. Mikor mindenki a sziget felfedezésére indult, az ikrek a parton maradtak, szomorúan és magányosan nézték, ahogy a többiek szárnyra kelnek. Nem örültek annak, hogy mások, hogy ennyire különböznek társaiktól.
A repülni nem tudó ikrek viszont igazi búvárbajnokok voltak. Nehezebb testalkatuk okán mélyebbre tudtak lebukni a vízben és tovább is bírták a víz alatt. Nagy farkukat evezőnek használták és mindig a legzamatosabb polipokat és angolnákat fogták ki. Évről évre ők lettek Fernandina búvárbajnokai. Sem Aptera sem Aptero nem tudott repülni de – bár kissé viccesen festettek rövid szárnyukkal – hamarosan az egész populáció tisztelte őket.

Történt, hogy az egyik évben a víz felmelegedett. Az óceán hőmérséklete több fokkal magasabb volt, mint bármikor azelőtt. A meleg víz tápanyagban szegény, ezért halak mélyebbre húzódnak és a hűvösebb vízben keresnek táplálékot. Ezt a jelenséget hívjuk „El Niñonak”. Nem tudjuk miért, de az óceán időről-időre felmelegszik és az egész bolygó klímája felborul.
A kormoránoknak is egyre mélyebbre és mélyebbre kellett merülniük, hogy táplálékhoz jussanak. Napról-napra nehezebben fogtak halat éhes fiókáiknak. Két kormorán volt csak, amelyiknek nem okozott gondot a fiókák etetése: a nehéz búvárbajnokok, Aptero és Aptera. Ők gond nélkül hozták fel a mélyebb vizekben úszkáló halakat. Sosem tértek vissza a Fernandina-sziget láváján fészkelő családjukhoz hal nélkül.

A repülni képes kormoránok száma egyre fogyatkozott, mígnem egy nap teljesen eltűntek. Csak Aptero, Aptera és a leszármazottaik maradtak a szigeten. Ők alkalmazkodtak legjobban a körülményekhez, ezért generációról generációra ők voltak a legsikeresebb túlélők. Végül a szigeten már nem volt másfajta kormorán, csak a nehéz, röpképtelen madarak. Nem volt szükségük a repülésre, hiszen a szigeten nem éltek rájuk vadászó ragadozók. A mellizmok növesztésén megspórolt energiát úszólábaik növelésére fordították. Ők lettek a világ legnagyobb kormoránja, akik akár 30 méterre is le tudnak merülni a felszín alá. A félelmet pedig nem ismerik.

Galapágos leghidegebb vidékén ma is röpképtelen kormoránok élnek. Fernandina és Isabella nyugati partjának tápanyagban gazdag vizei kiváló élőhelyet nyújtanak nekik.

Minden nap, halászat után a Fernandina-sziget kormoránjai visszatérnek a sziklákra, hogy megszárítsák szárnytollaikat. Kiterjesztik apró szárnyukat, mintha csak büszkék lennének arra, hogy milyen picik. Talán valóban büszkék: talán tudják, hogy az evolúció különleges példányai ők és hogy rajtuk kívül nincs más röpképtelen kormorán a világon. Talán ebben hisznek…

Forrás: Galapagos-szigetek