Afrikai népmesék – Hogyan szerezte a zebra a csíkjait?

Busman népmese

A legenda szerint a Zebra egykor fehér volt nem pedig csíkos, mint manapság.

Az idők kezdetén a Zebra száraz, sivatagos földön élt, ahol a víz nagy kincs volt. Az állatoknak hosszú utat kellett megtenniük a kegyetlen vidéken, hogy csillapíthassák szomjukat.

Egy napon a Zebra inni indult. Hosszú órákon át menetelt a tikkasztó hőségben, egyre szomjasabban és szomjasabban, míg napnyugtára elérkezett a víznyerő helyhez. A Pávián, aki a víz mellett ütött tanyát, azonban nem engedte inni. A páviáncsapat többi tagja már rég elfoglalta helyét a közeli sziklán, a mi páviánunk azonban tüzet rakott a víz mellett és egész éjszaka harcosan őrizte azt.

„Ez a víz az enyém!” – mondta a Pávián hosszú arcát a Zebra felé fordítva. „Itt nem ihatsz!” – toppantott fenyegetően a zebra felé.
„Ezt meg hogy érted?” – kérdezte a Zebra és próbált elsétálni a Pávián mellett, hogy végre belekortyolhasson a vízbe. „A víz mindenkié!”
A Pávián feldühödött. „Ha inni akarsz, akkor küzdj meg velem!”

Mivel nagyon szomjas volt, a Zebra elfogadta a kihívást. Megkezdődött az ádáz küzdelem, hamarosan szinte már látni sem lehetett a küzdő feleket a nagy csetepatéban.
Leszállt az éj, a sivatag forróságát csillapította a hűs éjszakai levegő. Eljött a Zebra pillanata: bevetette titkos fegyverét – messze földön híres rúgását – és olyan messzire repítette a Páviánt, hogy az nagy puffanással a szikla tövében landolt.

Miközben a Pávián az egyensúlyát igyekezett visszanyerni a Zebra véletlenül beleesett a Pávián tábortüzébe. Az izzó fahasábok fekete csíkokat rajzoltak a bundájába. Másnap legelészés közben a Zebra rápillantott bundájára és nagyon elégedett volt, hiszen a csíkoknak köszönhetően örökre más lett, mint a többi állat.
Ami pedig a Páviánt illeti, ő olyan nagyot puffant a sziklán, hogy a hátsóján soha többé nem nőtt szőr. Ezért csupasz minden pávián feneke.

Forrás: A zebra csíkjai