Afrikai népmesék – Miért él a víziló vízben?

Nigériai népmese

Réges-régen, amikor még több állat élt az afrikai kontinensen, mint ma és nem fenyegette egyiket sem a kihalás veszélye, élt egy hatalmas víziló Nigéria déli részén. Hét felesége volt.
Olyan helyen vertek tanyát, ahol az eső bőven esett, a folyó sosem száradt kis és a legelők mindig dúsan teremtek.

A víziló időről-időre megvendégelte a környéken lakó állatokat, étellel és finom pálmaborral kínálta őket. Amikor a lakomára éhes állatok összegyűltek, a víziló minden alkalommal szót kért és a következőket mondta: „Sokan eljöttetek, olyanok is, akik még a nevemet sem tudják. Halljátok szavam: aki nem tud a nevemen köszönteni, az távozzon!”

Nem szívesen bár, de az állatok szép sorban felálltak az asztaltól anélkül, hogy egy falatot is ettek, egy kortyot is ittak volna. Senki nem tudta a víziló nevét csak a hét felesége.
Távozáskor a Teknős így szólt: „Ha a következő lakomáig kiderítem a neved akkor mit teszel majd?”

„Erre, Teknős barátom, kevés az esély. De ha mégis kideríted, akkor én és a hét feleségem szégyenünkben magunk mögött hagyjuk ezt a vidéket és leköltözünk valamelyik folyóhoz.” – válaszolta a víziló.

A Teknős lassú állat, de amit a fejébe vesz, azt végrehajtja. Elhatározta, hogy ő bizony megtudja hogy hívják a vízilovat! Az egyik hajnalon, amikor a Nap felbukkant a keleti horizonton és az első sugarai végigszántották a környező tájat és folyókat a Teknős elindult az egyik folyó felé. A nyűvágók már a folyót pásztázták, keresték a vízilovakat, hogy belakmározzanak az éjszakai legelés során rájuk telepedett élősködőkből. Teknősnek nem kellett sokat várakozni, hamarosan felbukkant a víziló és nyomában a hét felesége.

A Teknős elbújt a folyó mellett és búvóhelyéről figyelte, ahogyan a vízilovak szomjukat csillapítják és nagy hullámokat vetve beleereszkednek a hűvös vízbe. Csak a szemük és a fülük látszott ki a vízből. A Teknős nagyon figyelt, de a víziló nevét senki nem mondta ki.

Amikor a víziló és a feleségei elunták a fürdőzést a Teknős észrevette, hogy két feleség lemarad a csoporttól és dagonyázik még egy kicsit a sárban. Előbújt búvóhelyéről, kicsit feljebb ment a vízilovak ösvényén és ásott egy a lyukat a fűbe.

Ezután befúrta magát a lyukba, csak kőkemény páncélja állt ki a földből. Türelmesen várt és egy idő után meg is hallotta a vízilófeleségek trappolását.

Az elől haladó feleség egyre jobban szaporázta lépteit, utol akarta érni a többieket. De hirtelen valami keménybe ütközött a lába! Fájdalmasan felkiáltott: „Isantim! Isantim! Megütöttem a lábam! Gyere gyorsan!”

A Teknős elégedetten nyugtázta, hogy sikerült túljárnia a vízilovak eszén és végre megtudta hogy hívják a nagy vízilovat. Lassan hazavánszorgott, alig várta az újabb lakoma hírét!

Amikor elérkezett az újabb lakoma ideje a Teknős egyike volt az első vendégeknek. A megszerzett tudás a hatalom érzésével töltötte el. Az ételtől és pálmabortól roskadozó asztalok előtt a víziló újra szót kért, ahogy mindig is tette az ilyen alkalmakkor:

„Sokan eljöttetek, olyanok is, akik még a nevemet sem tudják. Halljátok szavam: aki nem tud a nevemen köszönteni, az távozzon!”

A Teknős összeszedte minden bátorságát és így szólt: „Megígéred hogy nem pusztítasz el ha megmondom a neved?”

Megígérem! – válaszolta a víziló.

A neved Isantim – mondta a Teknős. Az összesereglett állatokból csodálkozó sóhaj szakadt ki: vajon honnan tudhatja a Teknős a víziló nevét? Mindenestre nagyon boldogok voltak, hogy végre egyszer élvezhetik a feltálalt lakomát.

A víziló megtartotta ígéretét. Miután minden vendég távozott az ünnepségről Isantim és a hét felesége lementek a folyóhoz és ott is maradtak. A mai napig így van ez. A vízilovak nappal a folyóban úszkálnak, csak éjjel jönnek ki legelni a partra.

Forrás: A zebra csíkjai – Afrikai mesék