Cordillera Blanca túranapló: Magníficas montañas de Perú

Sokat agyaltam rajta, hogy leírjam e perui élményeimet mint a bringakalandomat, vagy megtartsam magamnak? De legalább három érvet fel tudtam sorakoztatni az írás mellett. Az egyik, nagyon sok időm volt este a sátorban, amit valahogy el kellett ütnöm, másodszor, leírva visszahozhatóak az érzések, így nekem is jó emlék lehet majd a későbbiekben. De a legnyomósabb indok az inspiráció volt. Ha már csak egy embert is motiválok vele némi elvonulásra, a megszokottól való átváltozásra, akkor már megérte!

1. nap – Huaraz, a Cordillera Blanca központja

Busszal indultam Limából Huaraz-ba, egy éjszakai járattal. Ezzel a megoldással megspórolható egy napi szállás és a kényelmes, hátradönthető üléseken állítólag édesdeden át lehet aludni a kilenc órás utazást. Este 10-kor indul a gépezet, előtte egy órával érkezem meg a buszterminálra. A becsekkolás az útlevél és a buszjegy alapján történik, majd amikor mindenki elfoglalta a helyét, akkor jön az egyik arc a személyzettől és egy videó kamerával felveszi minden utas arcát. Jól belevigyorgok. A busz tényleg pöpec, az ülések szinte teljesen hátra dönthetőek, a komfortomat csak az zavarja egy csöppet, hogy a fotós táskám foglalja el a lábrésznek tervezett hely 90 százalékát. A szolgáltatás része a catering is. A kaja egy kis szendvicske, plusz jár hozzá egy ital is. Elfogyasztom és mivel úgysem látok semmit, bedobom a szunyát. Egész jól megy. Néha ébredek fel csak egy csipogó hangra, amit az utastérben elhelyezett digitális óra generál. Mutatja az éppen aktuális sebességünket és ha ez 90km/h fölé kúszik, átvált a számjegy sárgáról pirosra és sípol egyet. De miért az utasoknak?

Reggel 7-kor érkezünk Huarazba. Egy aprócska problémával találom szembe magamat. Nem mentettem el a szállás címét, csak a nevét tudom. Teszek pár kusza kört erre-arra, hátha belebotlom, végül leintek egy taxit. Fiatal srác ül benne, szerintem nincs 20 éves sem. Mondom neki, hogy a Monkeywasi Hostelbe vigyen. Nem tudja, hol van, mi az, azt sem érti, mit mondok, próbálja forgatni a szót a szájában, de kimondani is nehezére esik. Mááánkiiivááási! Do you know, where is it? Nem érti, de int, hogy üljek be mindenképp, megoldjuk. Ok! Először elmegyünk egy utazási iroda félébe, ahol megkérdezi a címet. Eddig jó. Mintha már céltudatosan haladnánk, de aztán annyit kavargunk, hogy rájövök, mégsem. Ráadásul vezetni is alig bír. Megállunk egy ház előtt és csak mutatja, na, ez az, ez a Mánkivási. Bizalmatlan vagyok, de hát mutatja, ez az. Ok, kvántó esz? 10 Soles. Miii??? Miért is haver? Ez kb. 900Ft, ami otthon vicces egy taxiért, de itt sok pénz érte. Én kezdek ideges lenni, ő meg csak sorry, sorry, de mutatja a 10 sol-t. Adok neki 8-at és egy fuck you-val búcsúzom. Azzal elhajt. Odamegyek a házhoz. Persze nem a Monkeywasi. Elirányítanak, hogy arra menjek, nincs messze, talán 4 sarok. Persze mindezt spanyolul.  Odaérek a 4. sarokra. Újabb útbaigazítás, nem, ez nem itt lehet, arra menjek 2 sarkot, majd balra. Ok. Valami csoda folytán kisvártatva megtalálom az eldugott helyet.

Egy fiatal srác nyit ajtót. Megmutatja a szobámat, három darab emeletes ágy van benne, meg 3 vendég, enyém lehet az egyik felső fekhely. Király. Leteszem a cuccaimat és visszamegyek a városba. Tervem, hogy ittlétem alatt végigjárom a két leghíresebb túrát a Santa Cruz-t és a Huayhuash-t, valamint, ha marad idő és az időjárás is engedi, akkor megmászom az egyik könnyebb csúcsot. Ezekhez be kell gyűjtenem a megfelelő infókat és beszereznem azokat a felszereléseket, amíg még hiányoznak. Egy reggelivel kezdem a Trivio nevű étteremben. A „Climber” menüt választom, amihez bacon-ös, hagymás rántotta jár palacsintával, narancsdzsúzzal és kávéval. Tökéletes. 12 Soles. Így már sokkal jobban pörög az agyam is.

Bemegyek, pár mountain guide irodába, kérdezősködök, megveszem a térképeket, a gázt és egy kis edényt, amiben a vizet forralhatom majd, veszek poncsót, 3 napra elegendő kaját, végül bérlek egy sátrat. Miután mindent elintéztem visszamegyek a szállásra, összepakolom a cuccaimat. Holnap reggel indulok és terveim szerint 3 nap alatt végigjárom a Santa Cruz treket, ami a Cordillera Blanca vonulat legkedveltebb túrája.

2. nap – Santa Cruz...
A Fehér Hegység a perui Andok részét képezi, 180 km hosszúságban fekszik az egyenlítőtől 9 fokra. 33 darab 6000 méternél magasabb csúcs emelkedik itt, a türkizkék tavak és a zöldelő völgyek fölé. A hófödte csúcsok között vezető túrák a világ legszebbjei közé tartoznak! Lássuk!

5:30 után pár perccel gördül be a collectivo a Monkeywasi elé. Már az utcán várom. Fredy, egy ismerős guide intézte nekem még tegnap este. Egyeztetünk a sofőrrel, biztos, ami biztos, igen Vaqueriába szeretnék eljutni. Ez ugyanis a Santa Cruz trek egyik lehetséges kiinduló pontja. A collectivo dudál minden útszélén álló embernek, jelezve, hogy van még hely, lehet beszállni! Ha a delikvens int, sofőrünk megáll és az üzlet tombol. A pénzeket nem a drájver intézi, hanem egy fiatal srác, aki a crew tagja. Yungay felé ki-be rakjuk a kecsua urakat és asszonyokat. Az út egyszer csak felkanyarodik a hegyek felé. Ezen a szakaszon már csak két dán túrázót veszünk fel, akik szintén a Santa Cruzt tervezik. Utunkat egy hegyi falucska vendéglátó egységének reggeli szolgáltatásával szakítjuk meg, majd tovább robogunk a rázós földúton a végtelenbe és tovább.

A hágót 4700 méteren hágjuk meg, onnan végig ereszkedve érjük el Vaqueria-t 10:30-kor. A túrát a dán srácokkal kezdem el, de egy idő után elhagyom őket kicsit, egyedül akarok lenni. Nem sokkal később belebotlom egy indián apukába és két gyermekébe, így velük baktatok tovább egy kis activity-vel fűszerezve a túrát. Persze akaratlanul is egyre több szót tudok spanyolul, így az élet nagy dolgairól, hogy mennyi az eső fog esni és hasonló mélységek, simán eldiskurálunk. Az út a kisebb emelkedőket leszámítva inkább síkban halad, de a zsákom nem sikeredett könnyűre, (legalább 15 kg lehet) ezért nem haladok úgy, ahogy szeretném. Sebaj, lassan, de folyamatosan! Lépőrobot on! A fényképezőgépet ritkán veszem elő, mert sok szép dolog van itt, de haladni is kell, így csak a nagyon tyűha dolgok érdemlik meg a plusz energiát. A treket általában négy nap alatt teljesítik, én szeretném három nap alatt letudni. A hivatalos táborhelyen ezért csak pár fotó erejéig állok meg, plusz elköszönök a dánoktól, akik a sátrat verik, nem jönnek tovább.

Korábban találkoztam egy amerikai párral is, akik az általam tervezett táborba igyekeznek , így nem leszek egyedül. Gyorsabban haladok, mint ők, 10 perccel korábban érek a 4250 méteren lévő táborba, ahol pont ekkor kezd el szakadni az eső. Fasza. Kibírhatott volna még néhány percet. Bebújok egy szikla mögé, hátha csillapodik. Semmi. Közben elkezd már ázni a hátizsákom is, nincs mese, sátorállítás. A bérlésnél kaptam egy ponyvát a sátor alá, így azzal kezdem. Félrerugdosom a szamárszar darabokat, leterítem. Visszamegyek a sziklához, elfújja a szél. Újra leterítem, követ rakok a szélére, közben a sátorba már beledugtam a rudakat, gyorsan rá is tudom dobni. Vizes a ponyva, de hát nyilván vízálló a sátor alja! Egy frászt! Mint ahogy maga a sátor sem az. Mire ledugom a cövekeket, már áll bent a víz. Na ne bassz! Ráadásul zéró hely van bent. Gyorsan rádobom a poncsómat, hogy mentsem a menthetőt és a már amúgy is vizes pólómmal próbálom felitatni a vizet. Gyorsan bedobálok mindent és beülök, hátha csillapodik nemsokára az égi áldás. Ekkor érkeznek meg az amcsik, akik szintén nincsenek túl száraz állapotban! Persze ahogy ülök a sátorban, szarrá ázik a seggem az alattam álló víztől. Pfff. Most vesztettem el a komfortérzetemet! Az eső alábbhagy, majd eláll. Kibújok a skatulyából, fázom, mint a kutya. Elkezdem a rendbehozó munkálatokat. Egy óra múlva van vacsora, sátor szétszedve, megszárítva, újraépítve, sőt még a fenekemen is megszáradt a gatya. Komfort back! Nyugalmi pulzus 88. Nem is rossz. 20:48 jó éjt!

3. nap

Nem kezdődik jól a napom. Újra beázott a sátor alulról, vele együtt a hálózsák egy része, a hátizsákom totál, vele együtt a ruhák is. Csak az száraz ami rajtam van. 5:30-ra állítottam az órát a szuper reggeli fények miatt. Mindig elképzelem, hogy majd olyan csodálatos képeket fogok készíteni reggel, amikor jön fel a nap, hogy húú. Egy része még sötét, de a csúcsát már megvilágítják az első rózsaszín napsugarak! Haha, esik és olyan köd van, hogy maximum az előttem heverő szamárürüléket tudnám makrózni. Visszaalszom. 8 előtt ébredek újra. Már csak szitál az eső. Most vagy soha. Kilenc előtt pár perccel indulok. A hágó 4750 méter magas van, de távban sem kevés. 2 és fél óra alatt érem el, persze közben is hol elered, hol eláll, de inkább esik.

Lépőrobot üzemmódban van idő agyalni a dolgokon. Bármennyire is bosszantó a vizes cuccokban gyalogolni a sárban, de azért lássuk be: Dél-Amerika egyik legszebb hegységében túrázgatok, merthogy tudok túrázni is, mert vannak működő lábaim, nem tolószékben nézem a tv-t egy panelház második emeletén. Az eső pedig Pachamama, a Földanya ajándéka, így csak köszönetet mondhatok érte! Amikor úgy érzed nem túl fényes a helyzet, gondolj arra, hogy sokkal rosszabb is lehetne, így máris megnyugszol! A hágó túloldalán csodaszép a kilátás. Egyből jobbra alattam egy kékeszöld gleccsertó, mögötte szép nagy hegyek, szép töredezett gleccserrel.

A hegyek csúcsát még mindig nem látni a köd és a felhők miatt, de az alsó szekció is mesés. Mai célom az Alpamayo kilátópont és táborhely. Detti ajánlotta ezt nekem még Cusco-ban, ő már járt erre, így biztos nem fogok csalódni! Délután négyre érkezem meg. Itt-ott összefutok emberekkel, váltunk pár szót, de nincs nagy tömeg. Az többi túrázó az alsó kempingben vert sátrat, itt fent tök egyedül vagyok.

Vagyis nem teljesen, hiszen sehogy sem tudtam kikergetni a sátorból egy kis lepkét, épp itt ül a matracon az arcomtól pár centire és mozdulatlanul nézi, ahogy írok. Furcsa érzés itt a hegyekben, 3 km-re bárkitől, térerő és wifi nélkül. Állítólag vannak itt pumák is. Remélem nem egy puma végzett azzal a tehénnel, akit a kis naplemente fotóstúrám során láttam félig elrohadva..

Nyugalmi pulzus: 95. Hát igen, ma egy kicsit elhanyagoltam a folyadékbevitelt, talán a végén túl is hajtottam magamat, na meg a pumák..

4. nap

Nem telt jól az éjszaka. A sátor alja megint beázott, vele együtt a hálózsákom is, egész éjjel csak forgolódtam és reggel a kis lepkét is összelapítva találtam meg. 5:30-kor azonban nem ködöt láttam kipillantva a sátorból, hanem tiszta eget. Ki is pattantam gyorsan és míg a vizet forraltam (fel kell forralnom a gyűjtött vizet, ha nem akarok megint fosni) felsétáltam a hegyoldalba lőni pár fotót, videót és time lapse-t.

Mai utam jórészt csak lefelé visz, de biztos lesz vagy 25 km. A jó idő egészen délig kitart. Napszempa, füles fel! Haladok, mint a gép. A hegyeket lassan elhagyva egy hosszú völgyben ereszkedem le, aminek az eleje egy hatalmas folyómedernek tűnik. Homokos a talaj, keresni kell a kevésbé besüllyedő útvonalat. Nincs határozott ösvény, mindenfelé lábnyomok. Itt ott át kell ugrani a patakokat, de sehol sem megoldhatatlan. Kicsivel dél előtt már el is érek abba a táborba, ahonnan már csak 10 km Cashapampa, ahonnan visszajutok Huarazba. Itt gyors pihenőt tartok és mivel még süt a nap kidobom a vizes holmikat száradni. Közben új barátot szerzek Csacsi személyében, aki olyan kitartóan koldul kaját úgy, hogy beleáll az arcomba, hogy a végén el kell, hogy zavarjam a monopodommal.

Pakolás közben aztán megsajnálom és a szájába nyomom az utolsó falat snack kolbászomat. Benyeli. Mikor már rajtam a zsák és elhaladok mellette, visszaintek neki, hogy „Adios”, erre ő, mint aki totál beállt, lógatja ki a nyelvét a szájából és néz bambán. Lehet lesokkolta kicsit ez az új ízvilág? Sokszor megállok fotózni lefelé a mellettem elzúduló patak zúgóit és az utolsó kilométerekre le is lassulok alaposan. Elfáradtam, hosszú nap volt.

Cashapampában megismerkedek Margeritával, akitől sört és banánt veszek és miközben a collektivot várva nyamnyogok, eldumálgatunk spanyol-actvity nyelven. Megjön a szállítójármű, 5 személyes, kombi. Én vagyok a 3. utas, de mire leérünk Carazba az anyós ülésen ketten ülnek, mi a hátsó sorban négyen, plusz egy gyerek, aki a karomon alszik (legalább szép dekoltázzsal jutalmaz az anyuka) a csomagtartóban pedig egy asszony ül! Útközben újabb ismerősöm lesz, Luis, akivel tört angollal kommunikálunk. Carazban elkisér az átszálláshoz, email címet cserélünk, majd ír. Megérkezik a collectivo. Kisebb, mint egy transit, de 4 sor ülés van benne a vezetőt leszámítva és volt egy pont, amikor 20an utaztunk benne (4-en álltak!). Nagyon durván nyomják! Ja és a városok. 3 nagy város van a hegyek alatt: Huaraz, Caraz, Carhuaz. Ejtsd: Varaz, Karaz, Karvaz. Miért csinálják ezt? :)

5. nap – Pihenőnap

Még tegnap este meginvitált Izráel, (ő az a csávó, aki intézi a hostelben a dolgokat, amíg a tulaj, Gustavo épp Ecuadorban nyaral) hogy mennek mászni reggel, ha akarok velük tarthatok. Megnyugtat, hogy a reggel az kilenc, de inkább tíz. Kérdezi van e beülőm, mondom, hogy csak cipő és zia. Nem baj, majd ő hoz. Ok. A szállástól kb. 25-30 perc séta a városon keresztül a mászóhely. Érdekes részeken megyünk át, a város ezen része nem egészen úgy néz ki, mint a turistáknak szánt főutca. Megérkezünk, két haver már csapatja is a sziklákat mire odaérünk. Érdekes kőzet, tele lyukakkal, oldásokkal, de mégis vulkanikus.

Öltözünk be a mászáshoz, kérem a beülőt, mire elkezdi forgatni a kötél végét, hogy hogyan is kell ezt ebből megkötni? Ne mááár. Jól van mondom, akkor inkább adjatok egy 120-as hevedert, majd abból. Kapok is, de csak dynema van. Tangabeülő. Csak bele ne essen, mert kiherél. Ő mászik elsőként, ha jól tudom 5a+ nehézségért. Nem tűnik nehéznek, de azért elrendezem a megfelelő helyre a tanga-beülőt, nehogy meglepetés érjen. Kicsit összeszedetlen a mozgása, de feljut. Némi nyelvi félreértésbe ütközünk, amikor ő jelez, hogy akkor húzzam be, én elkezdem kivenni. Hála az égnek a haverok jobban tudnak angolul, mint a társam, így kisegítenek minket és megbeszéljük az egyértelmű jeleket a jövőre vonatkozóan, az ilyen félreértések elkerülése véget. Elölmászáshoz azért kicseréljük a beülőket és én sem esem bele. Az út végére azért elfáradok. Nem érzem magam jó kondiban, elfáradtam a túrán, megint fosok és valamennyi lázam is lehet, mert kicsit szédülök. Újra én jövök, ez egy hangyafasznyit nehezebb, de jobban megy. Csere. Szépen lassan lemászunk 6-7 utat, az utolsó 6b, már egész rutinosan megy. Gyülekeznek a felhők, ideje indulni.

A nap hátralévő részét a következő túra, a Huayhuash kör tervezésével, a cuccok beszerzésével és pakolással töltöm. A buszom ötkor indul és 4:30-ra az állomáson kell lennem. Nem lesz nagy pihenés.

6. nap –  Huayhuash....

3:50-kor szól az ébresztő. Gyors pakolás, taxi, jegyvásárlás, indulás. Buszon alvás. Egy városkában megállunk buszt cserélni, egy kisebbre, meg dekkolunk úgy egy órácskát. Persze angolul senki, de rájövök, hogy mi történik. Míg várakozunk, beírom a navigátorba Llamac nevét, ameddig a páblik transzport visz, mire kiírja, hogy 30 km, másfél óra. Hmmm, biztos megőrült a program. Aztán, rájövök, hogy nem. Olyan utakon megyünk a hegyekbe, hogy örülök ha életben maradunk. Keskeny egy nyomtávos, no szalagkorlát, köves, homokos, hol csak 10 méter van alattunk, hol 200. Tíz óra körül érkezünk meg Llamac-ba, ahol megpróbálunk azzal a 3 turistával szállítási lehetőség után nézni, akikkel a buszon összefutottam. Egy spanyol pár és egy fickó Izraelből. Sikerül is megbeszélnünk, hogy 120 Sol-ért elvisznek minket a túra kiindulópontjához. Ha ezt szétdobjuk, akkor 30 Sol fejenként, nem is rossz. Egy teherautóba szállunk, ami itt is, mint nálunk is három személyes elől. A vezető, plusz egy dupla. Viszont mi öten vagyunk. Kérdésünkre a válasz: srácok, ez Peru, beszállás! Majdnemhogy egymás ölében szenvedjük végig az egy órás utat, a végére szerintem senki nem érzi a lábát.

Dél előtt pár perccel veszem fel a hátizsákomat és kezdem el a túrát. 1-2 kilóval súlyosabb, mint a múltkor. Pedig nem hoztam a monopodot és a tartalék fényképező gépet is otthon hagytam, viszont több a kaja és a sátor is nehezebb, ami most egy két személyes, remélhetőleg vízálló, Izráeltől kaptam kölcsön. Az első hágóhoz 500 méter szintet kell leküzdeni, szépen, de biztosan cammogunk fel. A pár előttem, az izraeli lemaradt. Már a túra elején, az ösvény mellett ül egy helyi ember cetliket osztogatva 20 Sol-ért. Itt a Huayhuash-ban máshogy mennek a dolgok, mint a Cordillera Blanca-ban. Ott 65 Sol volt a nemzeti parkba a belépő, ami három hétig érvényes, de itt a communidáknak kell fizetni, állítólag összesen 200-250 Sol-t a túra során. Természetesen boldogan támogatom őket. A hágót két óra alatt érem el a párral együtt, majd ereszkedünk lefelé az első táborig. Fél 3 lehet, mire megérkezünk.

Ők sátrat vernek, nekem viszont ez még kevés lesz. Szomorúan vizslatom a térképet, igen, lesz még egy hágó ma, ha teljesíteni akarom a túrát maximum 7 nap alatt. Klasszikusan 8-12 napban kínálják az irodák a Huayhuas-t, attól függően, hogy mekkora a kör, az enyém körülbelül talán a közepén helyezkedik el, úgy 110 km lehet. Lövök pár felvételt, betolok egy csokit és szájhúzva elindulok. Búcsút intek a spanyoloknak, valószínűleg már nem fogunk találkozni. A hágó felé tartó út nem annyira meredek, mit az előző, de távban hosszabb lesz, már látom. Teheneket, bikákat, bárányokat kerülgetve haladok. Ez a hágó is 2 órát vesz el az életemből, de megvan! Kezdek viszont aggódni az időjárás miatt, mert bár eddig kegyes volt, most sötétszürke felhők gyülekeznek a hegyek körül, amik igen közel vannak hozzám. Meggyorsítom cipelőmet és már suhanok is lefelé a völgybe, aminek végén, egy gyönyörű tó, a Laguna Carhuacocha partján található mai célom, az Inkahuain camping.

Ezek a kempingek, nem ám olyanok, mint Arco-ban. Egyszerűen csak helyek, ahol sátrazni szoktak. Ha szerencséd van, akkor találsz egy nem túl gáz a wc-t, talán van kuka és csap is (két esetben volt..). 6 előtt érkezem meg, a látvány tényleg fantasztikus. Ledobom a sátrat gyorsan, nehogy úgy járjak, mint a Santa Cruz első napján, de hiába döngetnek az égiek, csak nem esik ott ahol vagyok. „Gracias”! Nem vagyok egyedül, a placc másik felén áll már egy sátor, ahonnan kisvártatva jönnek is a szomszédok bemutatkozni. Egy angol fiú és egy Államokban élő perui lány. Jópofizunk kicsit, aztán elmegyek főzni, mert összeesem. Hosszú nap volt.

7. nap

5:30-kor kelek, persze a jó fények miatt. Félve húzom ki a sátrat, nem is tudom, mit remélve. Egy részről jó lenne szép fotókat készíteni, másrészt azonban jó lenne még alukálni is kicsit. Tiszta az ég, a hegyek pedig szinte befekszenek mellém a sátorba, olyan közelinek tűnnek.

Nincs lazulás, fotózás! Leszaladok a tó partjára és egy órát fotózkodunk az óriásokkal. A végén azt mondom, már ezért megérte eljönni. Csodaszép a látvány. 4 csúcs és a tó pedig egy mesebeli tükör.

Visszatérve a sátorhoz gyors reggeli, pakolás, 8-kor már úton is vagyok. A tavat kell megkerülnöm, majd feltúráznom, szinte szintben 3 kisebb tóhoz, ami a hegyek alatt fekszik, majd egy meredek hágó és egy lankásabb, hosszabb leereszkedés a Huayhuash kempingig. Ez a mai program. A tó másik partjáról is pazar a kép, az idő kezd borongósabb lenni, így a felhők a hegyek körül lejtenek táncot, ami jó okot ad arra, hogy 5 percenként kapjam elő a masinát.

Jó másfél óra eltelik, mire eltávolodóm a tótól. Az első emelkedőnél érzem, hogy ajaj, ma ez szokatlanul nem megy könnyedén. De ez a túra is olyan, mint a több kötél hosszas mászás, nem lehet kiszállni, nincsenek kivezető ösvények, vagy nem tudok róluk. Ha nem tetszik, akkor visszafordulhatsz. Egy kis falu lesz, talán a 4-5. napon, ahonnan el lehet menekülni. De időm, mint a tenger, így haladok tovább. Sajnos pont a Siula Grande (itt történtek meg a „Zuhanás a csendbe” című film által feldolgozott események) alatt annyira felhős lesz az idő, hogy csak a fal legalját látom. A hágóig tartó szenvedéseimet nem írom le. De egy igazságra rájövök: amikor messziről látod a hágót, az még nem a hágó, amikor átmentél rajta és már közelebbről látod a következőt, még jó eséllyel az sem a hágó. Leírhatatlan az az érzés, amikor megfáradva felérsz egy pontig, amit már régóta nézel és akkor hopp, benyaltad haver, ez még nem az! Muhahah! Az utolsó 100 méter szinten elhatározom, hogy nem nézek fel, hanem csak a lábamat figyelem, közben próbálom összehangolni a légzésemet a lépéseimmel és mint egy meditációként elmerülni önmagamban. Majd ha lejt az ösvény, akkor felnézek, vajon van e újabb emelkedő, vagy sem. 20 perc múlva elkezd lejteni és igen, beigazolódik egy újabb igazság: egyszer minden emelkedőnek vége lesz!
A hágóban hózápor fogad, amit üdvözlök, hiszen legalább nem ázom el! Lefelé jobban haladok, de a felület elég érdekesen változik. Először sár lesz, majd mezőket megtöltő pár centis víz. Ezeken fűgombák, szigetek, mohák. Egy fél óra alatt ráérez az ember, mire léphet, mi süllyed el alatta, mi az ami tart, mi kemény és tapadós, mi puha, vagy csúszós.

A kempingben egy nagy szikla alatt ütök sátrat. Egyedül vagyok. A párocska azt tervezte az előző kempingből, hogy csatlakoznak majd hozzám, de nem érkeznek meg sötétedésig. Többet nem látom őket a túra során. A vacsora, ahogy minden nap: smack leves és desszertnek egy csoki.

8. nap

Reggel a wc-t nem hagyhatom ki! Csodaszép tiszta angol wc, csappal, szemetessel. 7:11-et mutat a telefonom, amikor elindulok. Mai terv egy, vagy két hágó. Meglátjuk. Persze ilyenkor már biztos a kettő. Ahogy az elhatározás legkisebb csírája is az elmémbe férkőzik, az hamar tervvé cseperedik, amit már véghez kell vinni, mert meg kell csinálni, mert ilyen vagyok. Lábaim meglepően jól működnek a tegnapi siralmas teljesítmény után. Alig két óra és az igazi hágóban vagyok (letudva 3 álhágót). Az eső végig esik, hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, először folyékony, majd fehér formában.

4750 méteren, ahol a hágót keresztezem, igazi téli táj fogad. Hideg is van, legalábbis nem ehhez szokott még a kezem, ami úgy megdermed, hogy csak a fogammal tudom kibontani a hágócsokit. Egy mandulás Snickerst! Atyaég! Miért nem árulják ezt nálunk is? Lefelé a csapadék csillapodik, majd eláll, az ösvény viszont merő sár. Mire leérek, úgy nézek ki, mit egy disznó. Sebaj, nem randira készülök, az igényeimet pedig egyre lejebb adom. Igénytelen vad emberré változom lassan, akinek minden mindegy, csak megy ameddig kell. Szeretem ezt az átváltozást! 11:30-ra a kemping mellett forralom a vizemet egy kisebb vízesésből merítve. Nem titok, kell a következő hágó is! Csak nem verek tábort délelőtt! Az ösvény egy farmon halad át, ahol a helyiekkel váltok pár szót. Kedvenc társalgási szokásom, hogy megkérdezem mennyi idő eljutni a következő hágóig, vagy a kempingig, vagy ahova tartok, hiszen azt képzelem ezt meg tudom tenni spanyolul. „Punta” és vadul mutatok a hágó irányába, majd „Kvántó órá?”, amivel megpróbálom kicsikarni a helyi lakosból, hogy az ő tapasztalata szerint mennyi időre van szüksége egy magamfajta fazonnak felvonszolnia magát oda, igen oda, mutatom! „Dosz orás”, így a válasz. Hát nekem tresz lett. Igaz fotóztam is, meg nézelődtem, de hát a bácsika odavert volna egy hágó-kupán, az tuti. Itt is volt álhágó persze, de háromra ott álltam 5000 méteren, a túra legmagasabb pontján. Brutál kilátás ismét, nem tudok betelni a látvánnyal!

Hegyek mindenfelé! A felhők habként díszítik a mélykék eget, lent zöldellő domboldalak, legelő nyájak ééés ekkor megjelenik a horizonton egy kondor! Gyorsan obi csere, fel a telét, pont felém tart, állítok valamit az értékeken és már ott is van, pont felettem húz el, tikk-tikk-tikk, nem sajnálom a filmet! Persze, a záridő nem volt elég gyors (1/320s) és mire korrigálom, már messzebb lesz. Talán lesz egy-két használható.

Mindezt teljesen egyedül élem meg! Talán egy órát sem vagyok fent, haladnom kell tovább. Lefelé meredek, törmelékes az út, de jól megy az ilyesmi, itt lehagynám a papát! Lent a mezőkön.. Kicsit nehéz szavakba önteni azt a hangulatot. Egyszerre volt ijesztő és varázslatos. Földönkívüli érzés volt, hobbit filmbe illő. Nem is akarom tovább ragozni, ez megmarad nekem!

Kapkodom a lábamat, egyrészt mert ráz a hideg a helytől, másrészt meg akarok érkezni sötétedés előtt a kempingbe. Mellettem birkanyájat terelő helyi kiscsalád, az órámra pillantok, 18:20, félhomály. Ugyan mondja már meg édes bátyám, hogy merre van már az a csodás kemping? Elhagytad már azt drága testvérem, válaszolja. Oszt mennyire van a következő, ami egy kis village mellet található? 3-4 órára, ha sietsz, akkor talán 3! Persze ez nem ilyen szövegkörnyezetben történt meg, de a lényeget megtudtam. Olyan jó lendületben voltam, hogy nem volt kérdés! Akkor letudok ma még egy napot! Széles folyómederben vezetett az út, sokáig nem kapcsoltam fejlámpát. Majd amikor már nehezen találtam az ösvényt, akkor reflektor on! A folyócskát jobbról, balról kerülgette az út. Egyszer egy farmról 6-7 kutya csaholt meg, csak a visszatükröződő zöld szemeiket láttam, ahogy körbefutottak, mentem tovább. Szamár rohant el mellettem ugatva valahol a sötét bozótban, mentem tovább. Vikunyák, vagy mik ugrottak meg tőlem 2 méterre az erdőben, mentem tovább. Na meg a pumák. Ők nem voltak, csak a fejemben. De ez elég volt, hogy fokozzák a hangulatomat. Nem félek a sötétben. De sötét erdőben egyedül, egy ismeretlen hegyen azért nem érzem a legotthonosabban magamat. Ezért is vágtam neki az utolsó szakasznak. Az egész túra egyrészt a megmérettetésről szól, a kihívásokról, arról, hogy rúgjuk fel a kényelmet és a megszokottat és győzzük le a nehézségeket, a félelmeket. Mert ezek értékek! Nekem értékesek. Ezekhez sokszor nem füllik a fogunk, nincs hozzá kedvünk! Jó a biztonság, a kényelem, miért szivassam magamat? Próbáld ki ember és megtudod milyen élni! Volt a kezemben egy kő. Nem tudom miért. Talán egy ősi ösztön. Mégis eggyel több esélyem van, mint puszta kézzel! Ha dartsban jó valaki, akkor pontosan dob kővel is? Majd a puma homlokára képzelem a tripla húszast! Néha megálltam belőni, hogy merre is vagyok, ha épp kereszteztem a folyót és ez a térképen is jelölve volt. Nagyon jól haladtam. A térkép szerint megtettem a felét és 1 óra 10 perc telt el. Pattogtam tovább a köveken, közben azt vettem észre, hogy nincs a zsákomnak súlya. Valószínűleg olyan szinten voltam felpörögve, hogy az a pár kiló semmisnek tűnt, 35 kilométerrel a lábamban. Jó ezt megélni. Egyszer csak kis falucskában találom magamat. Sehol senki. Kisértet falu. Semmi fény, csupán egy egy kutya figyelmeztet. Szünet. Majd ismét falucska. Hopp a végén lámpafény! Boltocska, benne bácsika. Bemegyek, hebegek-habogok. Először is kérek inni, meg a kempinget keresem. Add inni, azt mondja üljek le kicsit, mindjárt jön. Megiszom, visszajön. Azt mondja aludjak itt a házak között, van itt neki egy kis hely, az az övé, oda letehetem a sátrat, nem fognak zavarni. Elfogadom! Este 9 óra. Ma nem főzök. Csoki, alvás! De a cipőm, a zoknim. Ez a második napja a zoknimnak és milyen második nap. Milyen szagok.

9. nap

Gyerekkacajra ébredek, meg susmorgásra. Hamar eszmélek, hogy hol vagyok. A falucska egyik utcácskájában vertem tanyát az éjjel és most megtaláltak a gyerekek. De ahogy erre ráeszmélek, egy újabb ismerős hang szólít meg: „Tomasz! Tomasz!” Az éjjeli bácsika az a boltocskából. Ajtót nyitok neki, kezet rázunk. „Buenos Dias Senior!” Reggeli spanyol nyelvgyakorlatként megfejtem, hogy akkor reggelivel is szolgálna és 7:30-ra vár a boltocskában, de ne aggódjak, mert addig még van egy óra. Hamar összerakom a mondatot, semmi vész. Oké, ott leszek, mondom tagolt magyarsággal! Hempergek még vagy 20 percet, aztán rutinos gyorsasággal indulásra kész vagyok.

A boltocskában, ami olyan lepusztult, mint amilyenre csak tudsz gondolni a gyerekek 106cm-es LG Smart TV-n nézik az idióta filmet. A idióta filmben két arab fiú akar Amerikába jutni és eladnak valami órát, amiből szamarat vesznek és annak a hátán utazva üvöltik, hogy „Amerika, Amerika”. Szürreális. Közben megjön a reggeli. 3 aszott zsemle, vajjal és egy tea. De mennyire kedvesek és persze ingyen, ajándék, nem engedi, hogy a szállást, vagy a reggelit kifizessem. Mások ezek az emberek itt, mint a mijeink. Mindenkinek van egy normális szava hozzám, vagy érdeklődnek mi újság, tud e segíteni. Na nem azt mondom, hogy nálunk mindenki köcsög. De itt talán többen kedvesek. Kettőt letolok, megköszönöm! Megbeszéljük, hogy ha jövök legközelebb, akkor megint hozzá megyek. Kikísér, megmutatja az utat, kezet rázunk, kicsit átölel. Mint kiderült, tovább jöttem a kempingnél és ez már az a kis village. 100 métert sem teszek meg visszafelé az ösvényen, mikor hallom, hogy a nyomomban van valaki. Megfordulok. „Buenos Diaz, mi járatban vagyok, honnan jöttem, merre tartok?” Mondom. „Oszt fizetni nem akarok e neki, mármint a communidáknak? Dehogynem, persze. 40 soles. Itt egy százas. Nem jó, nem tud visszaadni. Akkor is, mondom itt ez a százas. Oké, mondja, akkor back to the city. Ó, nemár szenyor, túl nehéz a batyu. Nem baj fiam, visszamegyünk. Hát akkojó.” Újra nekivágok a hágónak. Mint egy szokásos magassággal rendelkező hágó, ennek a magassága is körülbelül 4700 méter, a baj az, hogy én most 3500 méteren vagyok. 1200 méter szint felfelé. Gyerünk lépőrobot! Féltávnál vagyok, amikor érzem annak a hiányát, hogy reggel nem volt alkalmam használni a mosdót. A 4200 méteren fekvő kemping nyilvános toalettjét azonban lehetőségem van kipróbálni. A tripadvisor-on nem adtam volna neki 5 csillagot. De még egyet sem. Fotó mellékelve, no komment!

Mindenesetre a szükség nagy úr, így már csak akkor engedek el egy jó ízes káromkodást, amikor beakad a poncsóm és nem tudom levenni a hátizsákom. Újra úton vagyok. Mintha valami megtört volna bennem. Visszaesik a tempó, elfogyott a lendület. Mikor már azt hittem elpusztíthatatlan vagyok. Terminátorba váltok, egy lassabb, régebbi modellbe. A hágó felé elkezd esni, meg havazni, így a poncsót újra bevetem. Elég sokáig rajtam van, nem is zavar igazán, csak akkor kellemetlen amikor hátulról fúj a szél. Akkor viszont nem látod tőle a lábadat és nagy, köves terepen ez nem árt a finomabb mozgáskoordinációt igénylő lépéseknél. És ekkor jut eszembe Batman. Őt sosem zavarta? Biztos Gothamban is volt hátszél. Jó, értem, hogy most már profi, de biztos ő is sokat gyakorolt. Kérdezem én, Sötét Lovag életének arról a fejezetéről miért nem készült egy jó vígjáték, amikor még ifjú padavan volt?

Elérem a hágót. El sem hiszem. Innen már csak szintben, aztán lefelé, max egy óra. Sátrat állítok a mező közepén, a Gashapampa kempingben. Fura állathangok. Várom a pumát.

10.nap

Korán kelek, de helyesebb azt mondani, hogy nem is igen aludtam. Egyedül voltam most is, ahogy az elmúlt napok mindegyikében. 4 napja nem láttam turistát, csak a helyieket, ők meg ugye nem hemzsegnek erre felé. Fantasztikus ilyen helyen ennyire egyedül lenni! Gyors vízforralás, pakolás, go! Nem sokkal 6 után már szamárszar szlalomot játszom a kitaposott ösvényen. Nyomorúságos hágómászás után kezdtek olajozottabban működni a surranók.

Hosszan ereszkedek lefelé és akkor egyszer csak előttem van újra, hozzám egész közel feszíti neki szárnyait a szélnek, hogy az aztán felkapja és messzire röpítse. Gyors, obi csere, értékekre figyelek, minden adott, de sajnos, most egyre messzebb írja le tőlem pásztázó köreit. Kondor. Egyszer visszatérek és az érzékelőlapkámra vetítem a kis testedet! Délre érek a tóhoz, ami normális esetben az utolsó kempinget rejti. Nénivel, bácsival találkozom, valamint 3 bikájukkal és 4 tehenükkel, na meg van egy alvó kutya is. Ő már 10 éves. Mi járatban édes fiam? Elmondom neki. Hát üljek mán le akkor egy pöttyet. Kérdezem, itt laknak? Mondja néni, igen.  Húú, mondom, csókolom, elég pöpec a kilátás.

Két gyönyörű tó, mögötte meg az 5-6 ezres csúcsok. Meghallom, hogy van ez-az, kóla, szervészá. Nagy a dilemma. Tessék akkor adni azt a sört. Cusquena Negra! Gránde! Bepuszilom. Olyan ez a nedű most a torkomnak, mint a sivatagi homokdűnének egy locsolókocsi. Marasztalnak, de mennem kell, teljesíteni a küldetést, befejezni ma a Huayhuash treket.

Szalonspicces lettem és lehet épp ezért az emelkedőn is adtam neki a wattot, ez az utolsó hágó, nincs mire tartogatni. Woodoo Child szólt a fülesben, odaordítottam a teheneknek: „Tudjátok ki az a Jimi Hendrix?” Bambán néznek. Akkor nézetek utána a zinterneten! Igen, kicsit megőrültem. Le-fel-le-fel, végül fent vagyok. Már csak 1000 méter szintet kell ledobni és meg is vagyok. Várnak a Huarazi éttermek! Na igen ám, de Llamac-ból naponta csak egy busz indul és az pedig délelőtt 11 órakor. Egy éjszkát Llamac-ban kell töltenem. Térkép azt írja van ott is kemping, így mikor odaérek ezt is keresem. "Itt nincs kemping, csak hospedaje" - mondja egy helyi lakos. Megyek tovább. Egyszer csak meglátom a buszvezetőt, aki idáig hozott öt napja. Köszönök! Azt mondja „Hej amigo, do you speak English?” Négy napja csak spanyol szót hallottam, senki nem beszélt angolul. Megörülök, mondom igen! Na ezután már csak spanyolul beszélt hozzám. Interessante. Spanyol-activity-vel folytatjuk, amivel gyorsan ledöntjük a nyelvi korlátokat. Azt mondja, fordítom: van kemping, nincs is messze, de van szállás is épp itt, ha mégis úgy gondolnám. Kérdem én mennyibe fájna az nekem, jó spanyol solban? Mutatja: 15. Kérem! Vége a túrának, nem szívatom magam tovább. A szobában két ágy, úgy kifeküdve, hogy csak az egyik irányban jó benne aludni. Izzó nincs, a wc-ben sincs, de amúgy tökéletesen megfelel! Beköltözöm.

Lesz ám vacsora is, majd menjek le 20 perc múlva (17:42). Többszöri módosítás után végül fél 8-kor kapom meg a napi betevőt, de akkora adagot, hogy nem tudom megenni. Reggelit is kérek, hogyne, sette média, oké, fél 8-ra itt vagyok.

11. nap – Back to Huaraz

A reggeli rizs, sült hagyma, paradicsom és valamiféle hús egyvelege. Sok. Nescafe-t kérek hozzá. A busz indulásáig hátralévő időt egy llamac-i fotóstúrával ütöm el. Érdekes hely, érdekes emberekkel. Mintha megállt volna az idő itt. Rajtam kívül nincs más idegen a faluban, ezért mindenki jól megnéz. De én is jól megnézem őket!

Chiquian-ban cserélünk buszt ismét, de most már a személyzettel megyek ebédelni a városba, hogy kihasználjam a holtidőt. Degeszre eszem magam 5 Solból (450 Ft)! Ötre érünk Limába, hazafelé veszek pár sört, hogy igyunk egy pohárkával Izráellel. Megérkezésemkor azonban nem ő nyit ajtót, hanem a raszta ember, Gustavo. Öt napja nem kommunikáltam rendesen, elkap a hév, csicsergek, mint a kismadár. Aztán teker egy cigit.

12. nap

A maradék napokban voltam még az egyik népszerű, egynapos túrán, ami a Laguna 69-hez visz fel. Gyönyörű tavacska.

Voltunk boulderezni, csavarogtam a városban, lazultam, kipróbáltam az éttermeket. Az utolsó napra Khira, a hostel kutyája is hozzám csapódott és együtt jártuk a várost. Megvárt, ha bementem valahova, játszottunk, kapott a sütimből, megdugta a lábam, egy szó, mint száz, jól működött a kapcsolatunk, de ott kellett hagyjam.

Eljött a pillanat a hazatérésre. Éjszakai busz Limába, 14 óra dekkolás a reptéren, repülő Amsterdam-ban, városlátogatás, újabb reptéren dekkolás, repülő Budapestre. Ferihegy!