Francia Polinézia kalandtúra – Társaság-szigetek és Marquisas-szigetek – 1. rész

2025. 08. 19.

Írta és fényképezte: Buzás Balázs – balazsbuzas.com

A Pachamama Expeditions első, hivatalos földkerülő útját egy 46 órás, maratoni utazással kezdjük, amelynek jelentős része a világ egyik leghosszabb repülőútja, a Qatar Airways Doha-Auckland járata, amely 17 órás non-stop repüléssel küzdi le a 14 535 kilométeres távot.

Hiába, bolygónk túlsó felére tartunk...

Ausztráliát délről, a Bass-szoros felett repülve kerüljük meg, innen már csak „egy film távolságra” van Új-Zéland.

Aucklandban szerencsére van annyi időnk, hogy felkeressük a környék egyik legjobb múzeumát, a War Memorial Múzeumot, ami nevével ellentétben nem csak a különböző háborúkban elesett új-zélandi katonáknak állít emléket, de páratlan gyűjteményével remekül megalapozza óceániai ismereteinket.

Innen már csak egy 4000 kilométeres „ugrás” (azaz újabb közel hét óra repülés) Papeete, Francia Polinézia fővárosa.

Mint a neve is mutatja, a szigetcsoport Franciaországhoz tartozik, annak egyik tengerentúli területe, aminek stratégiai és gazdasági jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha a 130 sziget térképét ráhúzzuk Európa térképére. Ha a szigetcsoport központi részét, Tahitit, a Társaság-szigetek részét Párizs helyére illesztjük, akkor a Marquesas-szigetek valahol Svédország középső részén, míg a déli szigetek Szardínia magasságában foglalnának helyet. Hazánkra az egészen Bulgáriáig lehúzódó Gambier-szigetcsoport atolljai jutnának.

Tahiti-sziget

A hosszú repülőút után, amit a 12 órás időeltolódás még csak tetéz, fáradtan érkezünk meg Tahiti szigetére. Az eredetileg Otaheita néven emlegetett sziget Francia Polinézia legnagyobbika és egyben az Európa méretű tengerentúli megye legnagyobb lakosságával rendelkező területe. Szerencsére a szigeten lakó közel kétszázezer ember Tahiti északi részén, a fővárosban és környékén lakik, így a sziget többi része vadregényes és egzotikus paradicsom maradt, ahol az ezer-kétezer feletti hegyek között megbúvó völgyek növényvilágának közel fele a világon egyedül csak itt fordul elő, azaz endemikus.

Hiába a “jetleg” (magyarul időzónaváltás-szindróma), első utunk a helyi piacra vezet, ahol Tahiti élénk és gyönyörű színei vesznek körül minket. Friss gyümölcsök, tengeri halak, gyönyörű virágfűzérek és rengeteg kézműves termékek.

A Francia Polinéziába özönlő évi negyedmillió turistával ellentétben csapatunkat nem a klasszikus, koktélozós nyaralás élménye vonzotta ide, a Csendes-óceán déli részére, hanem a szigetek természeti látnivalói és egyedülálló növény- és állatvilága. Ez utóbbi főleg a madárvilág formájában kínál érdekességeket, de Tahiti hatalmas vízesése, a Fautaua felé a hasonló nevű völgyben túrázva, utunkat lépten-nyomon a nappal is aktív azúrfarkú szkinkek (Emoia impar) keresztezik. Úgy látom, hogy a hazai fali gyík szerepét töltik be és nem lehet túl sok ragadozójuk, mert elég közel bevárnak minket.

A zoológiai érdekességeken túl a 2241 méteres Orohena-hegy árnyékában húzódó völgy tele van történetekkel és legendákkal. Patakokon átkelve, a helyi növény és madárvilággal ismerkedve jutunk el az erdőben megbúvó, 135 méterről alázúduló Fautaua-vízesés alatti természetes medencéhez. Jellemző, hogy ezen a túrák alkalmával csak kevés, főleg itt élő túrázóval találkozunk.

A “jetleg”-et részben kipihenve másnapi túránkon az ikersziget déli része, Tahiti Iki felé indulunk, hogy egy kellemes túra során a magánkézben lévő Titaaviri-völgy élővilágával ismerkedhessünk meg. Túrázó hangulatban veszünk búcsút Tahititől, hogy szigetről-szigetre haladva jobban megismerjük világunk eme hatalmas víztömeggel körülhatárolt szegletét.

Moorea-sziget

A Tahititől mindössze 17 km-re fekvő Moorea szigetére – a helyiekkel elvegyülve – komppal megyünk át. Az óceánból katedrálisként kiemelkedő nyolc vulkánikus kúp látványában gyönyörködve szinte észre sem vesszük, de a vízben már delfinek is feltűnnek és éles szemű útitársunk még egy bálna által fújt vízpárát is észrevesz a távolban. Az augusztus és október közötti párzási időszakban a hosszúszárnyú bálnák komoly létszámban bandáznak a szigetvilág kristálytiszta vizeiben.

Moorea, a csendes lagúnában elhelyezkedő szív alakú szárazföld mintegy hárommillió éve emelkedett ki az óceán habjaiból. A szigetet körülvevő korallzátony 12 helyen megtörik, így a sekély lagúnákba nemcsak kompunk, de a trópusi tengeri élőlények is bejuthatnak. Szállásunk közelében - a derékig érő vízben - a lelkesen sikongató turisták lábai között gondosan beetetett, méteres rózsaszín tüskésráják (Pateobatis fai) és a hasonló méretű feketeúszójú szirtcápák (Carcharhinus melanopterus) úszkálnak, az idilli naplementét követően pedig még a Tsuchinshan-ATLAS üstökös is feltűnik az égbolton.

De van itt egy sokkal nagyobb látványosság, méghozzá a szaporodási időben errefelé hemzsegő hosszúszárnyú bálnák (Megaptera novaeangliae), pontosabban az a lehetőség, hogy a hatalmas emlősöket a víz alatt, természetes környezetükben figyelhetjük meg. Természetesen a bálnák megközelítésének megvannak a maga szigorú szabályai. A közelükbe érve, körülbelül száz méteres távolságból indulva úszunk a közelükbe, majd tőlük biztos távolságra, szigorúan a vízfelszínen maradva nézhetjük őket. Az utódneveléssel elfoglalt bálnák a vízfelszín alatt 10-20 méterrel lebegnek, de pár hónapos borjúk csintalan gyerekként le-fel úszkál és gyakran az őket szemlélő emberekhez is odaúszik. Hatalmas élmény ez, de a 6-7 méteres és közel egy tonnás állat egy nem jól úszó embert könnyen elsodorhat, így a szabály szerint ekkor hátrálni kéne. Könnyű ezt mondani, hiszen a bálna gyorsabban úszik, mint mi. Az esetleges cápatámadások elkerülése érdekében szigorú szabály, hogy folyamatosan kémleljük a vizet és ha cápát észlelünk, azt a vezetőnknek jelezve egy helyre úszunk és a hajót bevárva visszamegyünk annak fedélzetére. Csapattársaimmal ellentétben titkon remélem, hogy legalább egy méretes tigriscápával (Galeocerdo cuvier) találkozunk, ezért lelkesen kémlelem a mélységet. A mélységből visszaverődő napsütés vibráló fényei közül hirtelen előbukkanó cápa látványa egy pillanatra megdobogtatta a szívemet, de csak egy érdeklődő feketeúszójú szirtcápa úszott a közelünkbe, aki amilyen gyorsan érkezett úgy el is tűnt a nagy kékségben. De vajon mi vonzza ide a hosszúszárnyú bálnákat, hogy itt hozzák világra borjaikat? A déli féltekén élő bálnák táplálkozóhelyeiket elhagyva, hosszú, mintegy 6000 kilométeres útra indulnak, hogy 2-4 hónap múlva, júliusban ideérjenek. Az itt töltött hónapok alatt párzanak, illetve a vemhesen érkezett tehenek itt hozzák világra borjaikat és kezdik meg nevelésüket. A szigetvilág védett zátonyai, öblei és meleg tengervize biztonságos menedéket nyújtanak a hidegebb vizeken bálnaborjakra is vadászó kardszárnyú delfinek (Orcinus orca) csapatai elől. Amikor az anyatejen nevelkedő borjak már kellőképpen megerősödtek, akkor legkésőbb novemberig útra kelnek, hogy anyjukkal együtt térjenek vissza az Antarktisz hideg vizeire. Az Egyenlítőtől északra élő fajtársaik ugyanezt teszik, csak ők az Északi sark felé indulnak.

Francia Polinézia kizárólagos gazdasági övezete (angolul: Exclusive Economic Zone, EEZ) az Európa méretű szigetvilág vizeit lefedve 2002 óta a tengeri emlősök rezervátuma. Eszünkbe juthat, hogy a sok turista vajon nem zavarja a teheneket az utódgondozásban? A helyi cetszakértők véleménye szerint, a szabályokat betartva nem. Ne feledjük, hogy az idelátogató bálnák és a miattuk érkező turisták pénzt hoznak ezekre a kis szigetekre és az ökoturizmus, ha helyesen hajtják végre, minimalizálhatja a környezetre és az állatokra gyakorolt hatást. A bálnalesen részt vevő, netán a bálnákkal együtt úszkáló emberek valószínűleg egy életre elkötelezettek lesznek ezen állatok és a környezetük megóvásáért. Ne feledjük, hogy a kereskedelmi célú bálnavadászat 1986-os általános moratóriuma előtt a faj egyedszáma tízezerre esett vissza, ami napjainkban szerencsére eléri a százezret és jó lenne ha ez az egyre erősödő populáció újra elérné a bálnavadászat megkezdési előtti körülbelül 125 000 példányból álló szintet. Remélhetőleg az általunk megfigyelt bálnaborjak is szerencsésen felnőnek és egyszer, valahol a déli Csendes-óceán vizein újra, immáron ismerősként üdvözölhetjük egymást.

Természetesen Mooreára sem pihenni, hanem aktívkodni jöttünk, ezért a bálnák után a sziget belseje, az Opunohu-völgy felé vesszük az irányt. Ösvényünk egy ananász ültetvényről indul, majd óriási bambuszok, trópusi virágok és magányos mahagónifák között folytatódik. A sziget belsejét uraló hegyek miatt a túra folyamatosan emelkedve ér el egy kilátóponthoz, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik balra az Opunohu-öbölre, jobbra a Cook-öbölre és a sziget csúcsaira, köztük a mitikus, 899 méter magas Rotui-hegyre.

Úgy döntöttünk, hogy a természetjárás kötelező program Moorea földjének élvezetéhez, ezért újra ezzel indítjuk napunkat. A szemerkélő esőtől eltekintve, egy kényelmes séta visz minket az Afareaitu-vízeséshez, aminek medencéjébe több útitársunk is belecsobban. Kellemes kirándulásunkat a völgy gazdájának kertjében termesztett gyümölcsök kóstolója zárja.

Raiatea-sziget

Habár az eldugott vízesések felfedezése megunhatatlan időtöltésnek tűnik, mi mégis hátrahagyjuk Mooreát és Tahiti érintésével a Szélcsendes-szigeteken fekvő Raiateára repülünk. A történészek szerint ez volt az első lakott sziget Polinéziában, és sokan állítják azt, hogy az ősi Polinézia központi szigeteként innen indult a Hawaii-szigetek, Új-Zéland és több kelet-polinéziai szigetek benépesülése is.

A fő szenzáció azonban a víz alatt vár minket. Itt nem a patakokba telepített angolnákra és tilápiákra gondolok, hanem a Csendes-óceán korallszirtjeire, ahol a svéd FishBase adatbázisa szerint közel ezer halfaj él. A Raiatea és Tahaa szigeteket egyetlen - évmilliók alatt kialakult - korallzátony veszi körül, így feltételezhető, hogy valamikor egy közös szigetet alkottak. A szigetek körül korallzátonyok nyitott szakaszai – ahol a víz a nyílt tenger felől akadálytalanul áramlik – olyan táplálékban gazdag korallkerteket hoztak létre, amelyek több mint 150 korallfajnak adnak otthont. Itt él a gyöngyosztriga (Pinctada margaritifera) is, aminek a szigetcsoport a legismertebb exporttermékét az igazgyöngyöt köszönheti. Habár itt nincsenek végtelen fehér homokos strandok, a ritka növény- és állatfajok miatt Raiatea máig felfedezetlen kincseket rejt a tudósok és a természetbarátok számára. Kis csapatunk Tahaa sziget korallkertjének felfedezésére indul, ami nem is olyan egyszerű. A szigetet körülvevő atoll peremvidékére jellemző erős sodrást kijátszva, a kókuszpálmák alatt vezető ösvény felső végén merészkedünk a vízbe, majd a vízfelszínen sznorkelezve, a sekély vízben megbúvó tucatnyi korall és halfaj színes kavalkádja felett lebegünk vissza motorcsónakunkhoz. A sziget látképe és az egyedülálló víz alatti élővilág paradicsomi állapotot teremtve jelzi, hogy a világ egyik legszebb korallzátonya felett úszkálunk.

A közeli igazgyöngy farmra már szárazon és rendes ruhába bújva érkezünk, hogy komoly vevőként mustráljuk a marékszám elénk öntött szebbnél-szebb “Tahiti” gyöngyöket. Habár a legnagyobb igazgyöngy farmok a Tuamotu-szigetcsoportnál vannak, mi beérjük a szigetcsoport legkisebb telepével, itt Tahaa szigetén. A kisebb ez esetben azt jelenti, hogy évente csak tízezer igazgyöngyöt állítanak elő, ami nem kevés, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a gyöngy kifejlődéséhez 2-4 évre van szükség. A klasszikus igazgyöngy halászat már a Perzsa-öböl országaiban sem dívik, így itt is a kínaiak által már egy évezrede használt beültetéses módszert alkalmazzák. Ők még miniatűr Buddha szobrokat ültettek a kagylóba és valószínűleg ez keltette fel egy Ausztráliában dolgozó brit biológus, William Saville-Kent érdeklődését is. A ma ismert technikát először Ő alkalmazta, majd a tudást japánoknak továbbadva ez szerte a világban elterjedt. A beültetés a kagyló természetes védekezését használja ki, amivel a kagyló belsejébe kerülő parazitákat és törmelékeket betokozza és ezáltal gyöngyházzal körbenövi. Az így előállított gyöngy színe a fehértől a feketéig terjed, de árát nem a színe és a mérete, hanem szabályossága alakítja.

Raiatea büszkélkedhet a szigetvilág egyik legérdekesebb és legfontosabb régészeti parkjaival, amelyek közül mi a szent Taputapuatea marae komplexumot keressük fel. Az egykoron itt élt polinéz hajósok, miután a szertartásokon áldást kaptak, észak felé a Hawaii-szigetekig, míg délre Új-Zélandig merészkedtek. Taputapuatea egykor Kelet-Polinézia központi templomának és vallási központjának számított, ma számos marae és ahu, a ceremóniákhoz használt bazalt és korall platformok, valamint más kőépítmény maradványa látható az UNESCO Világörökség részeként számontartott területen. A helyi növényvilág – akárcsak a többi szigeten – itt is egyedülálló, így délutánunk egy részét a Faaroa-völgyben található De Faaroa Botanikus Kertben töltjük.

Bora Bora-sziget

Eljött a pillanat, amit mindenki várt. Francia Polinézia leghíresebb szigetére, a mindössze 29 négyzetkilométeres Bora Borára repülünk. Landolás előtt minden arc az ablakokra tapad, hogy még a levegőből megpillantsa a misztikus sziget közepén magasodó Otemanu-hegy sokszor felhőbe burkolózó csúcsait.

A külső zátonyon felépített repülőtérről a szigetre tartó kompon mindenki számára világossá válik, hogy az első európai felfedező után 47 évvel behajózó Cook kapitány Bora Borát miért a Csendes-óceán gyöngye néven említette. Ő még nem tudta, hogy a sziget nevének jelentése helyi nyelven “elsőszülött”, mivel a legendák szerint az első szigetek között volt, amely kiemelkedett az óceánból. Kérdés, hogy ezt honnan tudják ilyen pontosan. Mindenesetre úgy tartják, hogy az istenek teremtették és ha ez igaz, akkor tökéletes munkát végeztek.

Az már az érkező utasokat a luxus szállodákba szállító kis hajókat látva feltűnt, hogy aki Bora Borára látogat, az nem az aktív kikapcsolódást keresi. Érthető, hiszen ilyen gyönyörű fehérhomokos tengerpartokat, kék óceánt és benyúló pálmafákat sehol a világon nem látni. Még a sziget legjobb strandján található szerény üdülőnkből is kivételes a kilátás a smaragd lagúnára, amelyben a vulkáni csúcsok tükröződnek.

Első utunk a víz alá vezet. Mivel a polinézek a földkerekség legjobb hajósai, akik az oldaltstabilizált kenuikkal az Európa méretű szigetcsoport távoli részeire is elugrottak szomszédolni, ezért mi is egy hasonló felépítésű csónakba szállunk és egy félnapos keretében felkeressük a védett lagúna legszebb pontjait. Alig pár napja jártunk az igazgyöngy farmon, így az útitársak zöme gyöngyosztrigát szeretne találni. A légzőpipás, azaz sznorkelezős úszkálás során rá is lelünk egyre, de nyitogatni nem érdemes, mert a legtöbb francia polinéziai tengerparti szakasz és az ottani élővilág is védett. Ezek alapján a korallkertek meglátogatása és a búvárkodás is szigorú szabályok szerint történik, akárcsak a sasráják családjába (Myliobatidae) tartozó hatalmas ördögráják, köznapi nevükön manták (Mobula alfredi) megfigyelése. A hatalmas, gyakran 5 méteres úszófesztávolsággal bíró ráják bizonyos szigeteknél, így például Bora Bora zátonyának belső részén rendszeresen megfigyelhetőek. Kedvelt helyük az úgynevezett „tisztító állomás”, ami nem más, mint a tengerfenékről kiemelkedő sziklás, korallos rész, amely olyan kistestű halak élőhelye, amelyek előszeretettel fogyasztják a lassan úszó ráják bőrén megtelepedő élősködő parazitákat. Természetesen a rájákat nem csak ez, hanem a táplálékukat alkotó planktonokban gazdag vizek is idevonzzák. A lassan, méltóságteljesen és nyitott szájjal úszva táplálkozó mantákhoz lemerülni nem szabad, de nem is baj, hiszen az alattunk 5-10 méterre szinte “repülő” ráják mérete így fentről is jól érzékelhető.

Másnap, a vízre épített bungallókban koktélokat hörpölő turistákkal ellentétben, mi Bora Bora kulturális örökségével ismerkedünk. A sziget egyik legszebb, de alig ismert (és járt) ösvényét barangoljuk végig a Királyok Völgyében. A kellemes séta során egy marokkói régész segítségével ismerkedünk a gyógynövények erényeivel, valamint a sziget legendáival és történelmével. A polinéz hajósok az évszázadok alatt a szigetek növényvilágát jelentősen átalakították, meghonosítva az általuk hozott haszonnövényeket. Elsősorban a szigetek partvidékét lakták, a belsőbb vidékek hiedelmük szerint a szellemek lakhelye, így azok felkeresése az egyszeri ember számára tabunak számított. Sok helyen még ma is így tartják és a szigetek belsejében lévő, évszázadok óta nem művelt, vadon nővő gyümölcsöket nem szüretelik. Minek is, ha a helyi szupermarketben floridai narancs kapható. Az olyan turistás helyeken, mint például Bora Bora csupán a Covid19-világjárvány döbbentette rá az ott lakókat, hogy a szigetek külvilágtól való elzárása esetén sem kötelező éhen halni, hiszen az új-zélandi fagyasztott hal hiányában itt is lehet halat fogni, az úton-útfélen termő papaját, mangót és banánt csak le kell szedni és a hegyekből érkező patakvíz is remekül helyettesíti az Európában palackozott édesvizet.

A marae kőplatformok a sűrű növényzet szívében a francia gyarmatosítás előtti távoli időre emlékeztetnek, a hatalmas „lelkek fája“ pedig a sziget ősi királyainak csontjait rejti. Ezt követően a II. Világháború során az amerikai csapatok által hátrahagyott ágyúkhoz kapaszkodunk fel, hogy a szigetet övező zátony színeiben gyönyörködhessünk.

Ha személyesen is szeretnéd átélni az élményt, a Pachamama Expeditions kalandtúráin megteheted.

Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.