Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 10. rész

Reggel teljesen normális időben indultunk volna a napi programunkra, de egy hirtelen trópusi eső beleszólt. Na, nem nagyon, mert mint a trópusi esők általában hamar véget érnek. Ha csak úgy ímmel-ámmal eseget, akkor 40 percig, ha ömlik, akkor csak 20-ig. Most szakadt, úgyhogy 30 perc késéssel motorcsónakba szálltunk, és előbb a lodge mellett kanyargó Manduro-folyón, majd a jóval szélesebb Loca-folyón egy kakaó ültetvényhez utaztunk. A jóval keskenyebb Mandurón fölénk hajoltak a fák és szinte körbeölelt az ébredező erdő. Az éles kanyarokat mesteri ügyességgel vette be a csónakvezető. A Dunányi szélességű, 10-15 méter mély Loca az erősebb sodrásával viszont már komolyabb erőfeszítésre késztette a csónak motorját.

A családi vállalkozás a folyó parti sávjában fekszik, és klasszikus erdőirtással hozták létre. Ezt azért nem kell évről-évre újra telepíteni, mert áradáskor a folyó vízszintje jócskán megemelkedik, és a parttól fél kilométernyire is elönti a vidéket. Az Andokból hozott hordalékát lerakja, ezzel termékenyítve meg minden esztendőben a talajt. A kakaócserjék nagyjából három méter magasak, talajszint fölött néhány arasszal elágazó fehérkérgű törzsén gyakorlatilag nincsenek oldalágak. Az apró rózsaszín virágok és a két öklömnyi termés így közvetlenül az 5 cm-es törzsből nő ki. Különösebb gondozást nem igényel, csak a füvet kell kaszálni körülötte. Az eleinte bordó színű termés éréskor pirossá válik. A belsejében fehér, kocsonyás masszában helyezkednek el a lóbab nagyságú magok. Ezeket szárítják, majd pörkölik, végül eltávolítják róla a maghéjat és máris darálható. A kocsonyás terméshús rendkívül ízletes, az utóbbi időben már gyümölcslevet készítenek belőle. A szárítás természetes folyamatként megy végbe egy fedett sátor alatt, amelyben émelyítően finom csoki illat terjengett. A kakaó az esőerdő mélyén is megterem, de ott csak öt év alatt fordul termőre, és viszonylag ritkán hoz termést. A folyóparti napsütésben egyetlen év alatt termőre fordul, és teljesen folyamatosan hozza a gyümölcsöket.

Az ültetvényen iskolát is hoztak létre, hogy az egyébként négyéves tankötelezettséget teljesíteni tudják a környékbeli gyerekek, akik csónakkal járnak ide. Az egyszerű, lábakon álló épület oldalán nincs ablak, csak háló a rovarok ellen. A diákok egyszerű körülmények között, összevont csoportokban tanulnak. Termesztenek itt kávét is, de kizárólag eladásra, mert az Etiópiából behozott növényt itt egyáltalán nem fogyasztják. Ez is cserjeszerű növény, amelynek ágain csoportokban nőnek a borsónyi termések. Amikor megérnek, cseresznyepirossá válnak. Ezekről is a napon szárítják le a terméshúst. Mutattak egy növényt, a mandurót, amelyről a szállás melletti folyócska a nevét kapta. A még éretlen, zöld, gesztenyeszerű termés belsejében található anyagot vörös folyadékká lehet keverni, amivel a hennázáshoz hasonló testfestést, vagy hajfestést, lehet végezni, de a sáfrányhoz hasonlóan főzéshez is használják.

A legnagyobb csodát a művelt terület végén láttuk. A Galápagoszon bokorként megismert gyapotfa itt 70 méter magasra is megnő, és a helyiek Ceibanak, nevezik, ami életfát, vagy anyafát jelent. Az Avatar című filmben Eywa néven jelent meg, és a hozzá kapcsolódó misztériumot is innen, a kicsua népcsoporttól vették át. Az óriási növény ezer évig is élhet, és óriási palánkgyökereire támaszkodva a föld alatt több száz méter messzire nyújtózik el. Ágairól lelógó, függönyrojtszerű léggyökereikkel szintén érintkeznek a talajjal. Ilyen módon közvetlenül kapcsolódik a különféle energiákhoz, az éghez, a vízhez, és a levegőhöz ezért rajta keresztül kapcsolatba lehet lépni a szellemvilággal. A helyiek úgy hiszik, ennek a fának saját lelke van, ami közvetlen kapcsolatban van a teremtővel. Ide járnak a környékbeliek megpihenni és feltöltődni, de itt válnak felavatottakká a sámánok, miután a tanulás befejeztével ennek a fának a lábánál eltöltenek egyedül egy éjszakát, és megküzdenek a démonaikkal. Ez a végső beavatási szertartásuk, ezek után lehetnek csak gyógyítók. Az óriási életfa alatt fantasztikus nyugalmat lehetett érezni. Támasztógyökereit fogva szinte eggyé váltunk a természettel. Elképesztő érzés volt! Nemrég még tömegével irtották ezeket a csodákat, ma már azonban szerencsére egyetlen egyet sem szabad kivágni.

Kicsit arrébb megmutatták, hogyan lehet az Ázsiából betelepített sárga bambuszt hasznosítani. Építkezésre itt nem használják, mert egyetlen év alatt elrohad, de kiválóan alkalmas kürt készítésére, aminek hangját kilométerekről meghallják. Machetével percek alatt elkészíthető. Fél méteres darabot kell vágni a 15 centi vastag szárból. Az egyik végén nyitott csövet egy csomónál kell elvágni, arra lyukat kell fúrni, és kész az egyszerű hangszer. Megmutatták azt is, hogyan kell jukkát, más néven maniókát termeszteni. A kistermetű cserje szárát levágva, azt fel kell vagdosni arasznyi méretű darabokra, amelyeken három rügy található. Ezt ferdén a fellazított talajba kell dugni úgy, hogy két rügy a föld alá kerüljön. Egy hét múlva kihajt, hat hónap múlva pedig a növényt gyökerestől kiemelve lehet betakarítani a termést. A sörretek méretű gyökérmegvastagodásokból 5-8 darab van egy növényen. A külső kérge egyben lehúzható és a fehér belső rész máris fogyasztható. Az enyhén édeskés, lisztes ízű gyökeret leginkább párolva fogyasztják. Egy helyi családnál láttak minket vendégül ebédre. A magas lábakon álló faház alatt, banánlevélbe csomagolt tilapia halat készítettek, amihez tápiókát és banánt pároltak. Egyszerűen felséges volt, pedig a halhoz csak sót adtak ízesítőnek, a további ízesítés a banánlevélből szivárgott át. Egyszerűen tökéletes volt. A tálalást egy óriási, padlóra terített banánlevélen végezték, amin nyolcunk számára terítettek meg. Az ételt kézzel fogva fogyasztottuk el. A motorcsónakkal visszavittek minket a szállásra, majd a délutáni kétórás pihenő következett. Ennek a sziesztának oly annyira van létjogosultsága, hogy a tikkasztó melegben még az erdő is teljesen elcsendesedik. Megáll a levegő, és megállnak a hangok. Csak a fullasztó hőség marad.

Délután még egy erdei sétára indultunk. A ránézésre ismerős növényekről sorra kiderült, hogy sosem láttunk még ilyet, újabb és újabb információkat kaptunk a lágyszárúakról és bokrokról. Melyikből lehet salátát készíteni, melyik ízesíti meg a halat, melyik jó fáradtság ellen, melyik űzi el a szúnyogot… Természetesen a gyorstalpaló ellenére sem tudnám megkülönböztetni őket. Megnéztük, hogyan él a fojtó fikusz. A mag vagy a földre pottyan, és ott kicsírázva a gazda fa törzsét támasztókarónak használva, rácsavarodva nőni kezd fölfelé, vagy egy ágon kicsírázva lefelé ereszt gyökeret, még a talajt el nem éri. Tápanyagot ugyan nem fesz el a gazdanövénytől, de köré csavarodva és megvastagodva idővel gyakorlatilag megfojtja. A középről kikorhadó gazdanövény helyén kéményszerű üreg maradhat, ameddig egy új növény fel nem fedezi, és el nem foglalja azt. Láttunk mini kókuszt, aminek pingponglabda nagyságú termései hatalmas fürtökben teremnek. A fiatal gyümölcsnek iható a leve, az idősebbnek ki lehet enni a kókusz ízű belsejét, de az idős termés fehér magrésze keménnyé válik annyira, hogy dísztárgyakat lehet faragni belőle. Út közben találkoztunk még bagollyal, ezerlábúval, tarantulával, láttunk kapivara nyomokat, orchideákat és vad banánt. A séta végére ismét ronggyá ázott a ruhám. Jellemző volt egész idő alatt, hogy úgy szakadt rólunk az izzadság, minta csavarták volna belőlünk. A 100%-os páratartalomban néha már a rosszullét kerülgetett minket. Hiába fürödtünk le, a felfrissülés csak átmeneti volt. Az éjszakák ugyan meglepően enyhék voltak, de semmi nem száradt meg. Se ruha, se törülköző, se hátizsák. A fényképezők is állandóan bepárásodtak. De éppen ez az, ami miatt a növényvilág olyan burjánzóan gazdag, de ez az oka annak is, hogy olyan gyorsan pusztul el minden, és bomlik le nagyon hamar tápanyaggá.

Annak ellenére, hogy a helyiek sok mindent hasznosítani tudnak ebből a csodás és rendkívül összetett ökoszisztémából, amiben becslések szerint még csak a fajok 50%-át azonosítottuk be, a mi számunkra túlélhetetlen. A magamfajta embernek itt csak napjai vannak. Érdekes módon az iható vízből van a legnagyobb hiány, mivel az eső nagyobb része el sem jut a talajig. Amit találni lehet az fertőzött, amit a növények megcsapolásával lehet megszerezni, az meg általában mérgező. Nagyon kevés az ehető növény és azok egy része is a fák koronaszintjén van, amihez nemigen lehet hozzáférni. Az állati fehérje nehezen és ritkán megszerezhető csemege, annak is jelentős része rovar. Igaz sok mindent lehet használni gyógyításra, de az élőlények legnagyobb része legyen az növény, vagy állat meg akar ölni! Amazónia egy csodás világ tele titkokkal és mesés tulajdonságú lényekkel, de a csodák tárházába való betekintésért megköveteli az árat. A minimum, hogy meg kell szenvedni még a puszta létezésért is.