Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 11. rész

A reggel fúvócsövezéssel kezdődött. Reggeli után elmesélték, hogyan készítik és használják ezt a nők számára 2,5, a férfiak részére 3.5 méter hosszú vadászszerszámot. Mivel ilyen hosszú egyenes ág nincs, vágnak két darabot a vasfa ágából, amelyeket hosszában kettéhasítanak. A belső oldalakba félkör alakú hosszanti bemélyedést csiszolnak úgy, hogy miközben kővel dörzsölik, vizes homokot szórnak bele. Amikor elkészülnek a nútok, a darabokat összeillesztik, és a panamapálma rostjaival körbetekerve rögzítik. Ha ezzel elkészülnek, vadméhek viaszával vonják be. A nyíl egy 30 cm hosszú, 3 mm vastag, kihegyezett vasfa vessző, amelyre a gyapotfa vattaszerű terméséből tekernek egy keveset, hogy illeszkedjen a fúvócső másfél centis furatába. A meglepően könnyű fúvócsővel egy kicsit a cél fölé kell célozni, és erősen belefújni. Madarat akár 30 méterről eltalálják, de emlőst csak 5 méterről lehet vele lőni, mivel a vastagabb bőrükön csak így tud áthatolni a kuráréba mártott lövedék. Kisebb-nagyobb sikerrel mi is kipróbáltuk. Azonnal megállapítottam, hogy pár év alatt nagyszerűen megtanulható a használata. Szakadó esőben búcsúztunk a tábortól, és visszaindultunk csónakkal Coca városába.

A repülő indulásáig volt egy kis időnk, amit a helyi piacon töltöttünk. Kicsit már késő volt, így kevés volt az árus, de azért láttunk érdekességeket. Volt itt félméteres banán, amit főzésre használnak, és mindenféle ismeretlen gyümölcs, de leginkább gyógykészítményeket árultak. Volt, amit nyersanyagként, de a legtöbbet feldogozott, használatra kész formában. Egy komplett gyógyszertár volt itt egyenesen az esőerdőből. Tízóraira egy finom helyi csemegét fogyasztottam. 6 centiméteres, aranyszínűre sült, kövér bogárlárvákat árultak hurkapálcára feltűzve. Összefutott a nyál a számban, ahogy ezeket a gyönyörű saslikokat megláttam. Bal kezembe fogtam a pálcika végét, jobbal a fejénél fogva óvatosan lehúztam róla, majd ínyenc módon kettéharaptam. A ropogós külső páncél fehér, édeskés, krémsajtszerű rovarpudingot rejtett. Egy újabb harapás, és csak a sötétbordó fej maradt, amit illedelmesen a tányér szélére helyeztem. Na, nem az elsőt, mert annak a fejét is megettem, de annyira néztek a helyiek, hogy a következőnél elkezdtem követni a helybeli hagyományokat.

Időnk még bőven volt, úgyhogy meglátogattuk a Suar indiánok kézműves boltját. Ők alkotják az Amazonasz-medence legnagyobb népcsoportját, és ők azok, akik az Ecvador-Peui határvidéken őrzik a Tajos-barlangokat, amelyben állítólag az ősi tudást hordozó aranytáblákat őrzik. Ezeket a barlangokat egy magyar kutató, Móricz János a huszadik század közepén megtalálta, de ő volt az egyetlen, akit beengedtek. A húsz évvel később a Holdon járt Armstrong vezette kutatóexpedíció állítólag nem járt sikerrel. Aprólékosan megmunkált, színes kézimunkáikból vettünk néhányat, majd visszamentünk a piacra ebédelni. Nagyon finom, sült tilapia halat ettünk maniókával és sült banánnal.

A délutánt a repülőgépre várva töltöttük, ugyanis késett két órát. Quitóban így csak arra maradt időnk, hogy meglátogassuk azt a bazilikát, amelyet az inkakori Naptemplom helyére építettek. A kőből épített hatalmas, kéttornyú épület teljesen európai stílusban épült. Az eredeti épületből ugyan nem maradt semmi, de a hely fantasztikus energiáit nem tudták tönkretenni. Az innen induló valamikori felvonulási út fölött jól lehetett látni a Holdtemplom helyére épített város fölé magasló, szárnyas Jézus szobrot. Vacsorára elsőrendű argentin steak-et ettünk.