Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 12. rész

Reggeli után a helyi preinka múzeumba látogattunk el. Az 1620-ban épült, méteres vastagságú falakkal büszkélkedő, spanyol típusú udvarházban igen gazdag, szépen kialakított kiállítást nézhettünk meg. Ecuador területére az inka birodalom az 1400-as éves vége felé terjesztette ki hatalmát. Itt is, mint a birodalom más részein kultúrák egész sora váltotta egymást, akiknek tudását a hódítók megpróbálták beolvasztani a sajátjukba. Nagyon keveset tudunk ezekről az ősi népekről, sokszor még a létezésük időpontja is bizonytalan. A modern tudomány 4-6000 évvel ezelőttire teszi legrégebbi előfordulásukat, mivel ettől hamarabb nem érhettek ide emberek a Bering-szoroson keresztül. Újabb tanulmányokban, amelyeket a dél-Amerikai oktatásban már tanítanak, elfogadják a Polinézia felőli betelepülés lehetőségét is. Ezek a fentitől hamarabb is lehetőséget adnak a kultúrák kialakulására, így a bemutatott tárgyak akár az eddig feltételezettől régebbiek is lehetnek, mivel a kőfaragványok korát jelenleg nem lehet megállapítani. Emiatt nem népcsoportok, vagy időrend, hanem a tárgyak mondanivalója szerinti tematikában mutatták be azokat.

Először a halállal foglalkozó, nagyjából ötezer éves kőfaragványokat láthattunk, amelyek a Csendes-óceáni partvidékről származnak. Voltak egészen absztrakt, a mai világban is modernnek számító szobrok, voltak fejfáknak használt figurák, és felismerhetőbb, szögletes kimunkálású ábrákkal díszített kövek. Mindegyik precízen megmunkált volt, és baglyot ábrázolt. Azért éppen baglyot, mert az lát a sötétségben, tehát lát a túlvilágon, így tudja mi van ott, sőt így átjárása van a két világ között, és vezetni tudja az útjukon a lelkeket.

A következő rész az életről szólt. A dél-Amerikai kultúrákban háromszintűnek képzelték, és képzelik el a világ felépítését. A legalsó a sötét világ, a tudatlanság színhelye, jelképe a kígyó. A középső a mi létezési szintünk, jelképe a puma, a legfelső szintet a kondor jelképezi, és a lelkek helye. Az egyik falat liánok sűrű fonatával borították, ami az esőerdőt jelképezi. Mivel ott burjánzik az élet, ez magának az életnek a jelképe. A Suárok hite szerint az oposszum ezeken a liánokon indult a Nap felé. Ez az állat egyébként is az élet jelképe, mivel a nőstényeknek két méhe van, amik felváltva működnek, így két különböző korú magzatot nevelnek. Amikor ellik, akkor már terhes, amikor terhes már ismét megtermékenyíthető. Másik fontos tulajdonsága a tetszhalál. Amikor veszélyt érez, halottnak tetteti magát, a veszély elmúltával pedig feléled. Emiatt átjárása van az alsó és felső világ között, kapcsolatot teremt az élők és holtak közt. Szóval az oposszum mászott, mászott fölfelé, még olyan magasra nem ért, hogy a Naptól felmelegített lián égetni nem kezdte a mancsait. Ekkor átugrott a Holdra, amivel a felső világgal is kapcsolatba lépett. A nyomai azóta is látszódnak égi kísérőnk felszínén. Volt egy gyönyörűen megmunkált cseréptárgy, amit valószínűleg áldozati oltárként használtak. A félméteres tál szélén, amelyben tüzet raktak, hallucinációt okozó békákat, és babszemeket ábrázoltak. Mivel ezek életben maradásához vízre van szükség, a rituálét valószínűleg esőváró szertartásként végezhették. A tálat sasorrú emberfigurák tartották. Láttunk terhes és szülő nőt ábrázoló szobrot, de olyat is, ahol már a csecsemőt tartó nőt formáztak meg.

A következő helységben állatok ábrázolásait láthattuk, az azután következőben pedig olyan állatszobrok voltak, amiket meg lehetett szólaltatni. Vagy úgy, hogy sípként megfújták, vagy úgy, hogy vizet töltöttek bele, és a figura mozgatásakor az áramló víz által tolt levegő fújta meg a sípként működő lyukakat. Az utolsó teremben olyan szobrokat állítottak ki, amelyeknek valószínűleg csak díszítő szerepe volt. Ezek nagyobbak voltak, kidolgozásuk pedig mesteri. Hogy mit ábrázolnak az a múlt homályába veszett. Mivel ezeknek a népeknek hangokat leképező, betűs írásformája nem volt, a fontos dolgok megörökítésére képi ábrázolásmódot használtak, mint például a hunok a tarsolylemezen. Ezek az alkotások is hasonló célt szolgálhattak.

A múzeumlátogatás után felvonóval felmentünk egy Quito melletti 4.100 méter magas kilátópontra, ahonnan jó idő esetén végig lehet látni a vulkánok útját, amelyen jelenleg is működő hegyóriások vannak, köztük a Kotopaxi. 5.000 méteren sűrű felhőréteg húzódott, így ezeknek a vulkánoknak csak a lábát láthattuk. Különleges látványként maradt az alattunk elterülő hatalmas város, amely vagy hatvan kilométeren húzódik a meredekfalú, kisebb hegyekkel szabdalt völgyben. Felfoghatatlan mennyiségű épület töltötte be látóhatárt, ahol legalább hétmillió ember élt.

Utolsó Ecuadori programunk egy csokimúzeum és csokotéria meglátogatása volt. A múzeum a kakaóültetvény után nem volt különösebben izgalmas, de a sütikínálat annál inkább. Kértem belőlük egy félasztalnyit forró csokival, és 70%-os csokifagyival. Innentől megállt az idő, és boldog, barna mámorban úsztam az idő barna végtelenjében. De mint minden ez is véget ért, és visszacsöppentem a való világba.

Tele hassal vágtam neki az utazás következő etapjának. Ismét repülőre szálltunk, és elhagytuk ezt a gyönyörű országot, hogy Peruval ismerkedhessünk tovább. Kettő órás repülést követően este 9-kor a Perui Lima repterén szálltunk le. Ott épp csak az út másik oldalán levő szállóba mentünk át, és már aludhattunk is, hiszen másnapra ismét korai kelés lett beütemezve.