Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 14. rész

Ma először felmentünk a régi Pisac városába. Az Inkakori neve Pisaca volt, ami sólymot jelent. A felmentünk az azt jelenti, hogy szerpentines úton kanyarogva 1000 méterrel emelkedtünk az Urubamba szintje fölé. Ahogy átléptünk egy kisebb hegygerincen, azonnal elállt a lélegzetünk, és értetlenül tekintettünk magunk elé. Senki nem akart hinni a szemének, ahogy meglátta a lábunk alatt elterülő óriási teraszrendszert, amely a hegyoldal ívét követve 700 méteres magasságon keresztül húzódott. Az irgalmatlan méretű mezőgazdasági terület legalább húszezer embert tudott ellátni élelemmel. Az alsó és felső teraszok között már klimatikus eltérések is vannak, így ameddig a felsőkön burgonyát lehet termeszteni, addig az alsókon kukoricát. A teraszok megépítése zseniális. A kő támfalak pont olyan dőlésszögűek, hogy a ránehezedő súlyt még megtartsák, de a földrengéseknek már ellenálljanak. Ma ugyanekkora dőlésszöggel számolnak a mérnökök. Alul nagyobb köveket, fölötte kisebb kavicsokat, a fölött homokréteget, a legtetején pedig a folyópartról fölhordott termőtalajt rétegeztek egymásra. Ahogy kezdtünk jobban szétnézni, észtevettük, hogy a környező hegyoldalak is tele vannak elhanyagolt teraszokkal. Ami előttünk volt, az talán az egy ezreléke az összesnek. Csupán ezeknek az elkészítése is lehetetlen az Inka időszak kétszáz-egynéhány éve alatt. Nyilván több idő kellett hozzá, meg rengeteg tapasztalat és óriási mennyiségű munkaerő. Teljesen egyértelmű, hogy ezeket is több egymásra épülő kultúra hozta létre. A legrégebbi valószínűleg a Chavin kultúra volt, amely már 7.000 évvel ezelőtt is maradandó emlékeket tudott létrehozni. Ezt még 41 követte, persze sok egymással párhuzamosan. Amikor Inka építményekről beszélek, akkor természetesen az azt megelőző kultúrák teljesítményét is beleértem, hiszen az Inkák felhasználták, és továbbfejlesztették az elődjeik által létrehozott alkotásokat.

És ráadásul itt sem csupán teraszokról beszéltem. Építettek több várost is a termőterület köré. A hegy csúcsára a vezető réteg házai kerültek, a teraszokkal egy szintre pedig a földművesek lakóházai, valamint a csillagászati megfigyelésekre szolgáló templom. Ehhez az egészhez tartozott természetesen városfal, vízvezeték hálózat és temetkezési hely is. Ez utóbbit egy közeli hegy oldalában található sziklaüregeiben alakították ki, ahová fölülről, kötélen engedték le a magzati pózban mumifikált holttesteket. Külön építészeti érdekesség, hogy amikor néhány éve földcsuszamlás történt a hegytető közelében. A hegyoldalnak kizárólag olyan szakaszai indultak meg, ahol nem voltak építmények, így semmilyen kár nem keletkezett. Oda építkeztek, ahol nem történhet ilyen katasztrófa? Vagy úgy építkeztek, hogy ott megerősítsék a hegyet, és ilyen tragédia ne következhessen be? Nem ismerjük a választ, így maradt a csodálkozás, amikor a városfaltól néhány méterre megcsúszott hegyoldal törmelékáradatára néztük.

Ebédre igen különleges ennivalót kaptunk. Először főtt kukoricát vettünk, aminek cseresznyeméretű szemei rendkívül ízletesek voltak. Pár percen belül aztán megálltunk egy út menti kifőzdénél, aminek a fő specialitása a qui volt. Ez nem más, mint tengeri malac. A nálunk ismertnél jóval nagyobb állatot 3 évig nevelik, mire eléri a vágósúly. Nem véletlen, hogy éppen ez lett a legfontosabb húsforrásuk, mivel a vörös húst nem tudják megemészteni az itteniek, ráadásul a tehenet, lovat, disznót nem is ismerték. Még a kevés rendelkezésre álló hús ellenére is csak ünnepi alkalommal fogyasztották. A sütödében hagyományos módon készítették el, fűszernövényekkel kitömve nyársra húzták, és parázs fölött ropogósra sütötték. Kicsit munkás volt megenni, nagyjából olyan, mint egy nyulat, de a hús kevesebb volt rajta. Az íze inkább vadhúsra emlékeztetett.

A pihenőt követően elindultunk az Urubamba völgyében a folyásiránnyal megegyezően Ollantaytambo irányába, ami egyben a szárazföldi út végét is jelenti. Onnan már csupán vonattal lehet tovább haladni Machu Picchu felé. Ollantaytambo az egyetlen város, amely a mai napig megőrizte az inkakori településszerkezetét, sőt a lakóházak legnagyobb része is ebből a korból maradt ránk. A hely arról is híres, hogy itt vívták egyetlen nyertes csatájukat az Inkák a Spanyolok ellen.

Na de mi is volt ennek az előzménye? Huaynacapacnak, a 12. Inának két felesége volt. Az első a saját népéből származott, és elsőszülött fiának, Huascarnak ő volt az anya. Miután meghódította a mai Ecuador területét, politikai házasságot kötött az ottani uralkodóház egyik lányával, akitől második fia, Atahualpa született. Huaynacapac a Spanyolok első partraszállásakor behurcolt himlőtől váratlanul meghalt, és a trónt mindkét fiú magának követelte. Atahualpa elfogta féltestvérét, és börtönbe záratta. Ebbe a trónviszályos helyzetbe csöppent bele Pizarro a következő betörése alkalmával, amikor 200 emberrel, lovakkal, puskákkal és 2 két tábori ágyúval vonult be a birodalomba. Aljas csellel elfogta Atahualpát, aki Quitóban székelt. Pizarro a táborába hívatta vendégségbe. Amikor az Inka uralkodó a kíséretével és húszezer katonájával együtt megérkezett, egy jezsuita pap egy bibliát nyomott a kezébe. Atahualpa természetesen nem tudta mi az. Miközben nézegette, elejtette a könyvet. A pap felkiáltott, hogy megtagadta az egy igaz Istent, ezért végezzenek vele! A Spanyolok iszonyatos vérengzést vittek véghez a fegyvertelen és meglepett látogatók közt, az Inkát pedig elfogták. Ő azt mondta, váltságdíjat fizet, ha szabadon engedik. Erre Pizarro egyik embere a terem falára vonalat rajzolt, és azt ígérték Atahualpának, ha eddig megtölteti arannyal, elmehet. Ez három hónap alatt történt meg. Ezalatt Atahualpa elárulta Pizarrónak hol tarja fogva féltestvérét, sőt azt állította, szervezkedik a Spanyolok ellen. Pizarro persze azonnal kivégeztette Huascart. Persze Atahualpa sem kerülhette el sorsát, mihelyt a hatalmas aranymennyiséget előteremtették, Pizarro őt is megölette, csupán azt engedte meg számára, hogy ha megkeresztelkedik, nem máglyán végzik ki. Az uralkodót a keresztség felvétele után azonnal felakasztották.

A hír hallatára Huascar egyik hadvezére, Manco Inka néven királlyá nyilvánította magát, és támadást indított a Cuscóban tábort vert Spanyolok ellen. Nem volt ez igazi harc, de a várost felégette, és Pizarrót csak az éppen visszaérkező régi harcostársa, Diego Del Almadro mentett meg szorult helyzetéből. Manco menekülni kezdett Wilcabamba irányába, de megállt Ollantaytambóban. Ezalatt Cuscóban Pizarro megölte régi társát, az őt nemrég megment Almadrót, hogy ne kelljen osztoznia a kincseken, viszont annak barátai meggyilkolták Pizarrót. Ezek után a Spanyolok Manco nyomába eredtek, aki Ollantaytambónál fényes győzelmet aratott, és visszavonult Vilcabambába, ahol 30 évig uralkodott, még a Spanyolok meg nem mérgeztették legidősebb fiával, Tito Cusival együtt. A középső fiú, Sayri Tupac sorsáról nem tudunk semmit. Uralkodása alatt Vilkabambát csodálatos módon felépíttette. Az eddig feltárt városrészek alapján még Machu Picchunál is pompázatosabb város lehetett.

Manco Inka legkisebb fia Tupac Amaru néven lett a következő önjelölt uralkodó, aki megpróbált szembeszállni a hódítókkal. Az Urubamba völgyében több sikeres csatát vívott, de végül elfogták, és Cuscóban lefejezték. A szabadságharc 32 éven át folytatódott, de végül a Spanyolok kíméletlenül leverték, és az országot a legkegyetlenebb rabszolgasorsba taszították. Mindent pusztulni hagytak, mert minden munkaerőt az esüstbányákba kényszerítettek. Kétszáz évvel Tupac után egy egyenesági leszármazottja II. Tupac Amaru néven szintén lázadást szervezett, de hamarosan ezt is vérbe fojtották, és a vezért Cuscoban ugyanott végezték ki, mint elődjét, de őt úgy, hogy négy lovas szekérhez kötve széttépették.

A következő, rövid megállónk I. Tupac Amaru egykori házának maradványainál volt. A megmaradt, és nyilvánvalóan felújított falak vályogtéglából épültek. Itt már nyoma sem volt az egykori pompának, és érezhető volt, hogy elegendő idő sem állt rendelkezésre egy kőház megépítéséhez. A meredekfalú, ezerméteres magasságú hegyekkel határolt völgy kezdett beszűkülni, amikor megérkeztünk Ollantaytamboba. A szállás elfoglalása után kisebb túrára indultunk.  Az inkakori város szabályos négyzetrácsos elrendezéssel épült. Minden utca szélén, amelyek kövezettek voltak, de igen keskenyek, vizesárokban folyt a hegyekből idevezetett víz. Az árkon egy darab monolitkő képezte a hidat, amely mögött kapu zárta el az udvart. Az udvarból négy lakóépület nyílt, amelyek egyetlen helyiségből álltak. Ezeken a sok évszázaddal ezelőtti, sikátorszerű utcákon, gyalogoltunk, amelyeket kőalapozású vályogkerítések szegélyeztek. Az aprócska város melletti meredek hegyoldalon, magasan a város fölött, a gravitációval dacolva hombárszerű épületek álltak. Oda igyekeztünk.

Nagyon meredek kaptatón kellett lépkedni a sokszor félméteres lépcsőkön. A köves, poros út többnyire sziklaperemen kanyargott, és mi levegő után kapkodva másztunk fölfelé, miközben gyorsan zsugorodott alattunk a városka. Nehezen, de végül mégis felértünk a négy, szorosan egymás mögé épített keskeny épülethez. Feltevések szerint ezek gabonaraktárak voltak. Ezekre azért volt szükség, mert a mai napig négyévenként előfordul egy olyan esztendő, amikor nem terem elég élelmiszer. Az adóként befizetett terményeket itt tárolták, és ínséges időben ezt osztották vissza az éhezőknek. A látvány fantasztikus volt. A Szent-völgy egyik oldalágának meredek lejtőjén álltunk. A velünk szemben levő hegyoldalban terült el teraszokkal is ellátott vár, közöttünk pedig a sakktábla alaprajzú település.

A lefelé vezető út sem volt könnyű, de jutalmul a piactér színes kínálatában elveszhettünk egy kicsit. Legnagyobb meglepetésemre több helyen is árultak nyújtott agykoponyájú, nagy szemű, néha tarajos fejtetőjű, kőből, vagy meteoritból faragott koponyákat, amelyekről egybehangzóan azt állították, hogy az előző civilizáció emlékei… Ez legalább megmagyarázná, honnan szerezték a tudást és a technikát az Inkák és a preinka kultúrák a csodás alkotások létrehozásához.