Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 15. rész

Ma reggel hűvös, de gyönyörű napra ébredtünk. Kényelmesen összepakoltunk, megreggeliztünk, és leballagtunk a vasútállomáshoz. Mivel a szűk völgy miatt megszűnik a közút, csak vonattal lehet tovább menni, esetleg gyalog az Inka-ösvényen, amit 3 és fél éve már végigjártam. A vasutat a kaucsukláz idején építették ki, és azóta csak annyit hosszabbítottak rajta, hogy a magaslati esőerdő kávétermő vidékeit elérjék.  Mi Aguas Calientes városáig utaztunk, amit a Machu Picchut meglátogató turisták számára építettek fel. A panorámaablakos vonatból fantasztikus kilátás nyílt a völgyet kísérő hegyóriásokra. Némelyik csúcsát még örök hósipka is fedte. Ezek közül a legszebb a szabályos piramisformában végződő Szent Könny volt, amely 5.300 méteres magasságával magasztos szépséget árasztott.

Az út elején épített teraszokat és kisebb városmaradványokat láthattunk a folyó közelében, sőt olyan, a mai napig működő vízcsatornát, ami a Szent Könny hegy jégmezőétől szállítja az ivóvizet 15 kilométeren keresztül. Később a völgy túl szűkké vált a mezőgazdasági tevékenységhez. Ahogy közeledtünk a végállomáshoz, a köderdők lehózódtak egészen a folyóig. Vöröslöttek a Pisonay fák (életfák) virágzó koronái, és okker színben pompáztak a sziklafalakat beborító óriás broméliák. A lassan haladó szerelvényen, amelyet ugyanaz a társaság üzemeltet, mint az Orient Expresst, szendvicset és italokat szolgáltak föl, mint egy repülőn.

Délre értünk az Aguas Cualientesi szállásunkra. A város egy szűk, talán 50 méter széles szorosban fekszik, 600 méteres, szinte sima gránitfalak között, amelyek mögött kétezer méternyit megnövő hegycsúcsok bújnak meg. Itt szinte soha nem süt a nap. Az Urubamba rohanó vize óriási, több méteres, legömbölyített sziklák közt bukdácsol hangos dohogással. Egy gyors szendvicses ebéd után buszra szálltunk, hogy feljussunk a hőn áhított Machu Picchu hegy tetején álló inkakori település bejáratához. Na de honnan van itt busz, ha nincs út, amin bejöjjenek. Természetesen vonaton érkeztek. A számukra kiépített út a vasútállomástól a 600 méterrel magasabban fekvő másik végállomás között van. Ezen a csupa szerpentin úton zötyögtünk fölfelé az Urubambától a szinte csak hajtűkanyarokból álló murvás úton. Az előbb még fölénk tornyosuló, cukorsüveg alakú hegyekre lassan fölülről néztünk le. Az elképesztően tagolt felületű hegység meredek lejtőit burjánzó zöld növényzet takarta. 20 peres kapaszkodást követően megérkeztünk meg a modernkori 7 építészeti csoda talán legismertebbjéhez.

Machu Picchu a hegy neve, és kecsua nyelven Öreg csúcsot jelent.  Ez az egykori Inka Birodalom romvárosa. Az Andok hegyláncai között, egy csaknem megközelíthetetlen hegynyergen bújik meg a kis erődített település, amelyet 1450 körül Pacsakutek Jupanki inka parancsára építettek és 1570-ben hagytak el. Ezt követően kb. 400 évig pihent, míg 1911-ben újra fel nem fedezték. A város klasszikus inka építéstechnológiával épült: a tökéletesre csiszolt, hibátlanul illeszkedő gránittömbökből rakott robusztus falak kötőanyag nélkül, száraz falazással épültek. A tudósok mai álláspontja szerint Machu Picchu nem volt igazi város, inkább az inka társadalom vezetőinek számára épített templomokból, palotákból és obszervatóriumokból álló komplexum, ahol a Nap különleges tiszteletének nyomai is megtalálhatók. A legvalószínűbb elképzelés, hogy egyfajta egyetemként működött, a Cuscóban végzettek közül a legjobbak kerültek ide további ismeretszerzés céljából. A város legszentebb pontjai a Naptemplom a Háromablakos templom és az Intihuatana, ahová kipányvázták a Napot. Machu Picchu romjai Cuscotól 112 km-re északnyugatra, az Urubamba-folyó (Wilka maio, a Napfolyó) völgyében, a perui Andok déli láncolatában, 2.500 méteres magasságban, egy meredek, két sziklás hegy közötti nyergen fekszik. A város területe 13 km². Az elszigetelt, bevehetetlen, félszigetszerű helyet a folyó három oldaltól határolja úgy, hogy partjáról szinte függőleges sziklafalak emelkednek 600 méteres magasságba, a negyedik oldalról pedig egy jól védhető keskeny hágón keresztül lehet csak bejutni.

A helyiek mindig is tudtak a létezéséről, sőt néhány teraszát művelték is, de a külvilág számára megszűnt létezni. Az első újkori látogató az 1800-as évek végén Cusco polgármestere volt, aki harmadik útja során leesett az egyik meredek szikláról és szörnyet halt. Járt erre magyar kutató is, Fejős Pál, aki az inka ösvény több kisebb épületét, és a Machu Picchu előtti hatalmas teraszrendszert, Winaywaynát is feltárta. Az amerikai Yale egyetem professzora, Hiram Bringham 1906 és 1915 között összesen öt expedíciót vezetett az utolsó inka főváros, Vilcabamba felkutatására. 1911 júliusában, amikor bejárta a Cuzcótól hatnapi járásra fekvő vidéket, találkozott egy helyi földművessel, aki elmesélte neki, hogy van egy elhagyatott város magasan az Urubamba fölötti hegytetőn. Vezetésével július 24-én jutott fel erre a sűrű növényzettel benőtt hegyhátra. Jó állapotban megmaradt kőházakat fedezett fel. Azt hitte, megtalálta a keresett Vilcabambát, Manko Inka király utolsó menedékét, amelyet 1572-ben hódítottak meg a spanyolok. A következő évben a National Geographic Society anyagi támogatásának köszönhetően visszatért, és kiszabadította a várost a növényzet szorításából. Napvilágra kerültek az épületek, terek, lépcsők, mesterséges teraszok. 1914 és 1915 között ismét visszatért, és folytatta a város feltárását. Az amerikai régész és tudós társa a terület térképészeti és építészeti dokumentálása mellett 173 sír, 555 kerámia, 220 darab bronz és réz eszköz feltárását végezték el.

A feltárt sírok közül 150-ben női csontváz volt; ez arra utalt, hogy valamilyen fontos szerepet töltöttek be a város életében, valószínűleg Napszüzek (Ajilla) voltak. Az ő feladatuk az örök tűz fenntartása volt, amit az inka Újév előtt öt nappal eloltottak, majd az Újévi ünnepen újra gyújtottak. Az ásatás másik furcsasága az volt, hogy csak bronzból, rézből, kőből és fából készült tárgyak kerültek elő, egyetlen arany- vagy ezüsttárgyat sem találtak, pedig tudjuk, hogy ezek nagy számban fordultak elő az inkáknál. Azóta kiderült, hogy talált aranytárgyakat is, de azokat néhány múmiával, és még ki tudja mi mindennel együtt az USA-ba szállítatott. A feltárásokon rendkívül felületes dokumentálást készített, a megtalált múmiákon pedig olyan hanyag vizsgálatokat végeztek, hogy még az is bizonytalan nők voltak-e tényleg, mivel csak a magasságuk alapján következtettek erre. Amit ezek közül nem szállíttatott el, azok a trehány kezelés miatt tönkrementek. Ezek alapján sokkal inkább hívhatjuk sírrablónak, mint tudósnak. Brihgnam a Perui elnöktől kapott engedélyt arra, hogy a Machu Picchun talált leleteket az Egyesült Államokba szállítsa. A műkincsek sorsa néhány éve újra vita tárgyát képezi.  Úgy tűnt, hogy 2007-ben a perui kormány és a Yale Egyetem közös megállapodása alapján a Binhgam-gyűjtemény 4.000! darabja visszakerülhet Peruba, de végül nem sikerült végleges formába önteni a visszaszolgáltatásról szóló egyezményt. Így azok nemzetközi jóváhagyással az orrgazdánál maradhattak. Nem is értem, milyen megállapodást akartak kötni az amerikaiak. Szerintem egyszerűen vissza kell szállítani, és kifizetni a száz év bérleti díját, megfejelve azt a tönkretett leletek eszmei értékével. Bringham ténykedését követően nem sokkal kiderült, hogy ez ráadásul még csak nem is az a város, amit ő keresett. Így a megtalált településnek a legközelebbi hegycsúcs nevét adták, ezért lett belőle Machu Picchu.

A városhoz annak idején kövezett gyalogúton lehetett eljutni, amely részét képezte annak a 40 ezer kilométeres hálózatnak, amely átszelte az egész hatalmas Inka Birodalmat, a hegyektől a tengerpartig. A „naputak” (nan cuna) általában 4-6 méter szélesek voltak, és két oldalukon fal húzódott, ám Machu Picchu esetében szándékosan nehezen járható nyomvonalat jelöltek ki, amelynek több pontjáról is félelmetes szakadék tárul az ember szeme elé. Ennek részben a nehezebb megközelíthetőség, részben pedig egyféle áldozathozatal, lelki megtisztulás volt a célja. Aki az zarándokút végén a Napkapun beléphetett, annak elállt a szava a látványtól, mint annak idején nekem is. A Napkapu egy 5 méter magas, egy méter vastag kőfal. A falból nyíló nagy, egyetlen tömbből faragott álló kapun keresztül lehetett bejutni a városba, a mezőgazdasági célokra használt teraszok között. A kaput csapok, fatörzsek és reteszek segítségével csak belülről lehetett zárni. Az ösvény a városon túl, az Amazonas vidékig folytatódott. A sziklafalakba rögzített kőlapokból álló úton csak libasorban lehetett járni. A településhez közeli szakaszon egy függőhídon kellett áthaladni. Ez egyértelműen jelzi, hogy a városlakók számára a biztonság elsődleges szempont volt. A város építőanyagául szolgáló gránitot, az innen egy kilométerre fekvő kőfejtőben, illetve helyben, a város közepén bányászták, és részben ott is munkálták meg. Egyes tömbök több tonnát nyomnak, de olyan tökéletesen csiszolták le őket, hogy az összeillesztésüknél nem volt szükség kötőanyagra. A falfelületeken szabálytalan kötéshálózat alakult ki. A tömbök ritmusa, a kőosztás ad némi változatosságot, ez jelenti egyben a stabilizálást és a díszítőelemet. Egyedi, hogy nincsenek sormagasságok, nem minden él függőleges, vagy vízszintes, és előfordulnak negatív sarkok. Mai ésszel ez ellentmond a gyors és tervezhető kivitelezésnek.

Az inka társadalom magas szervezettségű és hierarchikus felépítésű volt. Machu Picchu jól tükrözte ezt, a nemesek, papok és átlagemberek a város különböző területein éltek. A város három részből áll: a felső városrészben, a Szent kerületiben voltak a templomok és a királyi rezidencia, az alsó városrész középpontja a főtér volt, az ünnepségek és vásárok színtere. A lakónegyedben a nagy teret övező teraszokon álltak az előkelőek lakóházai és hivatalai, valamint a nyugati és déli oldalon voltak a parasztok és kézművesek nyerskő házai, a raktárak, a műhelyek, a temető és a földművelésre használt teraszok.

Az inka vallási világ alapeszméje a Napisten, Inti tisztelete. Hitük szerint a Nap volt népük atyja és királyuk őse, a Hold férje és bátyja, a bolygók és a csillagok pedig a Nap kíséretét alkották . Így az inkák számára nagy jelentőséggel bírtak a csillagászati megfigyelések. Hitvilágukban Viracocha isten teremtette a világot és az embereket; ez utóbbiakat kőből faragta ki. Ezért az inkák sok követ szentként tiszteltek, és a kövek gondos megmunkálása részben ebből a hiedelemből fakadt. A felső városrészbe a városkapun lehetett belépni, innen pedig síkban haladó, kövezett út vezetett a terményraktárakhoz, és két templomhoz. A fehér andezitből épült nagyon finom kidolgozású „Háromablakos templom” elnevezésű épület keleti oldalán három trapéz alakú nyílás van, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a szemközti hegyláncra. Az épület funkcióját nem ismerjük, talán a király ideiglenes rezidenciája lehetett. A négyszögletes alaprajzú „Főtemplom”-nak nincs meg a bejárati fala. Az épület hátsó falában egy  4 méter széles kőtömb fekszik. Mellette két kisebb szögletes kőtömb látható, fölöttük hét fülke sorakozik.

A „Szent tér”-nek nevezett tisztásról 60 lépcsőfok vezet fel a fellegvár legmagasabb és legszentebb pontjához, az Intihuatanához, ahhoz a helyhez, ahová a téli napforduló napján ünnepélyes szertatás kíséretében szimbolikusan kipányvázták a Napot, hogy biztosítsák az égitest visszatérését. A hegycsúcs gránitszikláját faragással és csiszolással oltárrá alakítottak. Az oltár talapzatán 36 cm magas, keskeny oszlopféleség áll, amelyet napóraként használtak. Árnyéka segítségével határozták meg az évszakokat és a hónapokat. A Főtér közelében két fontos épület áll. A Naptemplom félkör alaprajzú, kétszintes torony, közepén egyetlen kőtömbből álló oltárral. Az oltár tetején van egy mélyedés, amelyet a nyári napforduló felkelő napja világít meg. Feltételezetten ezen a helyen is csillagászati megfigyelések és rituális áldozatok zajlottak.

A templom tövében van a Királyi sírnak nevezett barlang nyílása. Az üreg falait gondosan megmunkált kőlapok borítják. Belsejében egy háromlépcsős trón vagy oltár áll,  amelyre rituális ajándékokat, illetve az elhunytakat helyezték. Formája kísértetiesen hasonlít a Quencóban látottra. A mögötte található üreg Pachamama lakhelye, a múmiák elhelyezésére szolgáló kriptaféleség lehetett. A Naptemplom közelében lévő csatornából az alsó városrész 16 egymás mellett álló kis víztározójába folyik át a víz. A kutak mellett található az a sziklakiszögellés, amelyre a Kondor temploma épült. A templom az épület alakjáról és a nagy szent madár fejét ábrázoló szoborról kapta a nevét. Itt készítették elő a halottat a mumifikálásra, amit a madár szárnyaira helyezve végeztek. A kondornak azért volt nagy szerepe a hitvilágukban, mert ő volt az összekötő a földi és az égi világ között.

A lakónegyed Szent kerület felé eső részén áll a Főpap háza, amelynek falába egy rendkívüli gondossággal faragott kőtömböt illesztettek: ez az ún. „32 sarkú kő”; valószínűleg itt laktak a Nap papnői, a napszüzek. Mellette áll egy rituális célokat szolgáló fürdőház és még egy épület, amelyről azt feltételezik, hogy talán börtön lehetett. A lakónegyedben négyszögletes alaprajzú kőházak álltak; a kőtömbök közti réseket finom törmelékkel töltötték ki. A házakat magas, fából készült vázszerkezetű, szalmával fedett nyeregtető borította. A kecsua népek még ma is ezt a technikát használják. A 100 házból álló, 1000 ember által lakott települést mindenfelé meredek, gyakran a sziklába vágott lépcsők hálózták be; a lépcsőfokok száma elérte a 3200-at. A víz a sziklába vájt, több kilométeres csatornákon jutott el a városba.

A temető a Temetési várban, a Napkaputól vezető út mellett kapott helyet. Előtte állt a Sírok Őrének háza, amelyben egy különleges asztal van, talán ezen terítették ki a holttesteket. Az épületek, a város több száz éves elhagyatottsága alatt tetejüket kivéve mind épségben fennmaradtak. A 2.500 méteres magasságban fekvő sziklás teraszokat durván megmunkált kövekből rakott falak támasztották meg. A kb. 300 terasz altalaját kavics- és agyagrétegekkel alakították ki, amelyre az emberek a hátukon termékeny termőföldet hordtak fel a folyópartról. Gigászi erőfeszítéssel kényszerítették termésre a sziklás hegyoldalt. Kukoricát, burgonyát és édesburgonyát, gyógynövényeket valamint virágokat termesztettek. Kapás művelést alkalmaztak. Eszközük a chaquitaclla egyben eke, kapa és csákány is volt.

Cuzcót 1533-ban foglalták el a spanyolok Francisco Pizarro vezetésével, az utolsó fővárost, Vilcabambát pedig 1572-ben vették be. Ez jelentette az Inka Birodalom végét. Valószínű, hogy Machu Picchu elnéptelenedése e két évszám közé esik, bár erre semmi bizonyíték nincs. Arra sincs magyarázat, hogy miért hagyták el a lakók Machu Picchut. A külső támadás hipotézisét a szakértők elvetették, mert nincsenek rombolásra, erőszakra utaló nyomok. Két további lehetséges ok van, amit még ma is vizsgálnak. Az első elmélet szerint himlőjárvány törhetett ki, amely megtizedelte a népességet, a túlélőket pedig menekülésre késztette. Ezt támasztja alá az, hogy a Hiram Bringham által talált holttesteken fertőző betegségre utaló jeleket találtak, de sajnos ezt sem vizsgálták meg alaposabban. A másik szerint annyira szent volt a hely, hogy önként, vagy az Inka parancsára elhagyták lakói, nehogy rátalálhassanak illetéktelenek.

Ezen a káprázatos helyen barangolva töltöttük a délutánt. Az új látogatási rend alapján négyórányi időnk volt, hogy körbesétálva ismerkedjünk az építészeti csodával, és magunkba szívjuk időtlen hangulatát. A mai ésszel sem tudjuk felfogni azt a mérnöki hátteret, és azt a technikai tudást, amivel ezt az alkotást elkészítették. A szinte futurisztikus formák, a modernnek ható alakzatok és a ma is merésznek tűnő megoldások megválaszolatlan kérdések tucatjait kergetik az ember fejében. Ahogy ott sétáltunk, értetlenséggel teli csodálattal adóztunk már az ötlet előtt is, hogy ezt az elképesztő csodát létrehozták. Ott jártunk, ahol nem is lenne lehetséges, ott építettek, ahol nekünk eszünkbe sem jutna, és úgy nevették szembe a gravitációt, mintha nem is létezne. Szinte könnyednek, légiesnek tűnik az egész épületegyüttes annak ellenére, hogy súlyos gránittömbökből építették. Mindezt úgy, hogy nem ismertek a maihoz hasonló eszközöket, precízebben kiviteleztek, mint amilyenre ma képesek lennénk, miközben magashegyi körülmények között soktonnás súlyokkal játszadoztak, mikor nekünk még levőt venni is nehéz.

Szinte kábultan bolyongtunk a minden pillanatban újabb briliáns megoldást felvillantó építészeti bravúr zegzugos útjain. Minden sarkon újabb rácsodálkozás, minden lépésnél újabb kérdés. Úgy gondoltuk, ha közelebbről láthatjuk majd megértjük. Úgy gondoltam, ha még egyszer visszajövök, már jóval többet fogok tudni róla. Nem így törtét. Csak a kérdések száma nőtt meg, és minél tovább néztem ezt a csodát, annál kevésbé tudtam elhinni, hogy létezik, hogy valaki ezt képes volt létrehozni. Mély tisztelet az alkotóknak! Ahogy döcögtünk lefelé a busszal, még mindig csak azon tűnődtem, hogy kik és miért építették, mi volt a céljuk, miét hagyták abba, és valójában mennyi idős lehet. Az olyan földhözragadt kérdéseket már nem ismételgettem, hogy hányan, hogyan, mennyi idő alatt, mert az előzőkhöz képest szőrszálhasogatásnak tűntek, illetve mindenféle eddigi válasz nevetségesnek tűnt. A nap végére egy dolog vált bizonyossá: fogalmunk sincs az egészről, és egyetlen kérdésre sincs kielégítő magyarázat.