Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 16. rész

A kis csapat ma napfelkelte előtt kapaszkodott föl a Machu Picchu bejáratához, ahol ketté váltunk. Az én célom a Huayna Picchu („fiatal csúcs”) megmászása volt, ami a város északi végén nő ki majd 400 méteres cukorsüvegként a magaslatról. Ezt nem tudtam megnézni három éve, ide mindenképpen menni akartam. A többiek még egyszer körbejárták a város területét, és elmentek a két bejárathoz, a Napkapuhoz, ahol Cuscó felől belépett az érkező, és az Inka hídjához, amely az Amazonas felől védte települést.

Hat óra után pár perccel a Nap még a hatalmas hegyek mögött nyújtózkodott, miközben én átvágtam a felső város üres épületei között. Leírhatatlan az az euforikus érzés, ahogy a turisták nélküli kőrengetegben egyedül haladva, zavartalanul csodálhattam a látványt. Túl sok időm ugyan nem volt, mert hétre a Huayna Picchu ösvény bejáratnál kellett lennem, de azért egy kicsit megpróbáltam elveszni. Nem mindenhová lehetett bemennem, de felemelő érzés volt magamba szívni az ébredező város régmúltból áradó leheletét. Már nem gondolkodtam mérteken, és hogyanokon, csupán élveztem a látványt, szinte meditáltam ment közben. Talán éppen ez lehetett az építők célja.

Hét után pár perccel, amikor a várost még beárnyékolták az Andok bércei, de a napsugarak a keleti hegycsúcs körül már sugárszerű pászmákban kezdték beragyogni az eget, nekivágtam a nagyjából hatszáz, félméteres fokból álló, szédítő lépcsősornak. Szerencsére húsz méternél többet egyszerre nem lehetett látni hála a visszaforduló kanyaroknak, és a jótékonyan takaró lombkoronának. Persze hogy egy kicsit játékosabb legyen a túra, először le kellett ereszkedni egy völgybe legalább ötven métert, hogy megindulhasson a küzdelem a feljutásért. A 2.600 méteres tengerszint fölötti magasságban már enyhén érezni lehet a ritkább levegő hatását, ennek következtében az erőteljesebb erőkifejtés hatására hamar zihálóvá válik a légzés. Ahogy azt valaki kedvesen megjegyezte, olyan volt a légzésem, mintha lenyeltem volna egy pánsípot. A sűrűn egymást követő, magas lépcsőfokok szűk hajtűkanyarokba rendezve követték egymást. A távolról majdnem függőleges sziklaoldalon így is csoda volt, hogy ki tudták alakítani az ösvény nyomvonalát. A fák ritka lombsátrán keresztül gyorsan távolodott a romváros, miközben a hegyek árnyéka lepelszerűen kezdett róla lecsúszni az Urubamba völgyébe. Az egymást sűrűn követő kanyarokban megpróbáltam egy-egy pillantást vetni a kivilágosodó tájra, miközben úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony. A nyugati hegylánc teteje narancsos színbe öltözött, csak az 5.000 méter fölötti csúcsok hómezői világítottak ki közülük. Lépés, lépést követett, amikor egyszer egy kisebb teraszon találtam magam. Reménykedni kezdtem, hogy fölértem, amikor megláttam a fölöttem sorakozó teraszok szélén haladó harminc centi széles lépcsősort, amelyen gyakorlatilag négykézláb másztak az emberek. A combszaggató reggeli torna végén kicsi házak közé értem, miközben a tüdőm zihálva kapkodott az egyre ritkább, és hűvösebb levegő után.

A szinte egymás tetejére épült házak funkciója ismeretlen. Fölülről nézve az építményrendszert, ahogy az alattunk szédítő mélységben kanyargó Urubamba fölött évszázadok hosszú sora óta masszívan tapad a hegyoldalhoz, nem tudtam felfogni, hogyan tudták ezt megvalósítani. A zsebkendőnyi területre összezsúfolt, legalább tízemeletnyi kőépítmény elképesztőbb volt mindennél, amit valaha láttam. A csúcs közelében már minden lépésért meg kellett küzdeni. Óriáslépésekkel haladtam a magas, keskeny lépcsőkön, miközben a hegy a levegővel együtt végképp kezdett elfogyni a fejem fölül. Az ívesen hajló hegyoldal itt már inkább hasonlított megkövesedett fatörzshöz, mint hegyhez, az átmérője nem lehetett több húsz méternél, de még itt is apró teraszok és épületfélék voltak kialakítva. Végül felkapaszkodtam a csúcsra, ami szó szerint egy hegyes szikla volt. Gyönyörű körpanoráma nyílt a vidékre, csupán a messze távolban láttam ettől magasabb hegyeket. Olyan érzésem volt, mintha a Világ tetején, vagy az Inka Kereszt, a Csakana felső szintjén, a Felső Világ határán lennék.

Idő közben a mélyen alattam fekvő Machu Picchut beragyogta a Nap, és már az egész plató fényárban úszott. Innen jól lehetett látni, hogy az alattam csillogó folyócska hogyan öleli körbe a hegyet, amelyen álltam. A keskeny folyóvölgy túloldalára élesen rajzolódott ki az alattam levő hegy jellegzetes formájú árnyéka. Bármilyen nehéz volt, megérte felkapaszkodni. A hihetetlen látványt nehéz volt ott hagyni, de indulnom kellett.

A lefelé vezető út egy másik ösvény volt. A gránitcsúcsból egy természetesnek tűnő, meredeken ereszkedő barlangon keresztül kellett egy lentebbi platóra jutni, ahonnan lefelé vezetett a lépcsősor. Újabb barlang következett, ami olyan keskeny volt, hogy alig fértem át rajta, és volt ahol csak guggolva haladhattam. Innen ismét teraszok és lépcsők következtek, ameddig vissza nem torkollott az út a felfelé vezető ösvénybe. Ismét neki kellett vágnom az elképesztően meredek lépcsősornak, újabb százméternyi szintet kapaszkodva, még el nem értem ismét a sziklacsúcsot. Ott a hegy másik oldalán lefelé haladó ösvény ágazott ki, amely kisé lankásabban halad, mint a felfelé vezető. Lépcső persze bőven akadt itt is, sőt volt ahol roskatag létrán kellett mászni, de jó tempóban haladtam. Itt már gyakorlatilag egyedül voltam, csak két turistát előztem meg. A ritkás erdőn keresztül láttam, ahogy egyre lejjebb vagyok, sőt kezdett olyan érzésem támadni, hogy jóval lentebb, mint ahonnan elindultam. Az út ennek ellenére makacsul lejtett, még végül kicsi tisztásra lyukadtam ki, ahol romos falak dacoltak az idővel. Innen még nem láthattam, de a talpam alatt hatalmas üreg volt.

Ez nem volt más, mint a természetes üregből kialakított Holdtemplom, Pachamama szentélye, amelyben egy oltár és több fülke is várta az erre járót. Az épített kicsi falak ugyanolyan elképesztő pontossággal voltak faragva és egymáshoz illesztve, mint a Machu Picchu legszebb épületein. A kutatások szerint ez az inkákat megelőző kultúra alkotása volt, és legalább ötezer esztendeje készült, régebben, mint az egyiptomi piramisok. Elképesztő érzés volt itt tartózkodni ebben ősi kultúra által hátrahagyott csodás alkotásban. Csak úgy sugárzott a régi idők lehelete és a pozitív energia a falakból. Itt sem maradhattam sokáig, indulnom kellett. Na ha eddig nehéz volt a gyaloglás, akkor most igazán megerőltetővé vált. Az ösvény ismét meredeken emelkedni kezdett, mivel vagy kétszáz méterrel az indulási szint alatt volt a barlang. A köderdő csodás látványa sem tudta feledtetni, hogy a combjaim milyen keményen dolgoznak. Néha régi romok mellett haladtam el, máskor sziklát kerültem, hol kibukkantam erdőből, hol meredek sziklafalba vájt lépcsősoron mentem, de szinte folyamatosan fölfelé. Egyszercsak az út egy épületmaradvány után támfalszerűen építve lefelé kezdett vezetni. Vidáman kocogni kezdtem, de a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Csak azért ereszkedtem oly könnyedén, hogy ennyivel többet kelljen ismét visszakapaszkodnom. Végül persze elértem a kiindulási pontot, és három és fél óra elteltével ismét Machu Picchuban voltam. Rettenetesen nehéz volt, de nagyon megérte. A látvány és az érzés mindenért kárpótolt.

A tegnap már végigjárt alsó városon keresztül csak azért kellett most is végig mennem az újonan bevezetett beléptetési rendszer szerint, hogy az egyirányú úton a városból kimenve ismét belépjek, ha fel akarok jutni a Napkapuhoz. Mert hát a tervem ekkor még az volt, hogy a hegymászás után még onnan is megnézem a települést, majd pedig átsétálok az inka hídhoz is. Nem így történt. A vizem elfogyott, ráadásul annyi időt és főleg energiát vett el tőlem a hegy, hogy esélyem sem maradt. Megpróbáltam persze, de a lábam már nem akart engedelmeskedni. A lépések túl lassúakká váltak, főleg fölfelé, és itt nagyon kemény emelkedők vannak. A Napkapu felé vezető út háromnegyedénél elfogyott az időm, és vissza kellett fordulnom. Az egyik sziklapárkányról azért vetettem egy pillantást a mesébe illő városra, és már robogtam is lefelé, hogy elérjem a buszt, amivel lejuthatok a városba. Aguas Calientesben épp csak annyi időnk maradt, hogy elgyalogoljunk a vasútállomásig. Rövid várakozás után, amit az állomás melletti piacon lődörögve töltöttünk, már robogtunk is vissza Ollantaytambo irányába. Délutánra értünk oda, és a délutánt azzal töltöttük, hogy sétálgattunk egyet a régi városrészben, ahonnan jó rálátás nyílt az erődtemplomra.