Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 19. rész

A mai napot is Cuscoban töltöttük. Reggel taxiba ültünk és felvitettük magunkat a város fölé magasodó hegyre a Sacsayhuamanhoz, amit pár nappal ezelőtt már megnéztünk. Mivel akkor csak futtában ízlelhettem bele a hangulatába, most mélyebben szerettem volna áttanulmányozni a komplexumot. Nekivágtunk hát, hogy alaposan bejárjuk a teljes területet. Barangoltunk a felfoghatatlan nagyságú és mennyiségű kőtömb között, amelyeket elképzelhetetlen pontossággal formáltak egymáshoz. Még csak elképzelésünk sincs, hogy hogyan, és mire használták az építményt, de a kőlabirintus így is lenyűgöző volt.

A város felé néző dombon valaha hatalmas víztároló tornyok magasodtak. A pusztítva gyarmatosító Spanyol csőcselék ezeket is az alapjukig bontatta, hogy a város lerombolása után felépíthessék saját arculatú településüket. A vízre pedig nyilván nem volt szükségük a fürdéshez, amit akkoriban még nem találtak föl Spanyolországban. Maradt a főtér megcsonkított és megcsúfított látványa, amelyet a keresztény templomok látványa tett teljessé. Ezután felkapaszkodtunk a „felvonulási tér” másik oldalán levő terület legmagasabb pontjára, ahol a keleti tájolású meditációs helyet, az Inka székét belefaragták a sziklába. A lefelé vezető út izgalmasra sikerült. A jégkorszaki jég a mészkő kiemelkedést simára gyalulta. A puhább rétegeknél mélyebbre mart, így ott csatornák alakultak ki, amik kiválóan alkalmasnak bizonyultak a közlekedés egy kifinomult változatára, a csúszdázásra. Ahogy a kijárat felé haladtunk, furcsa kőtömbökre lettünk figyelmesek. Fejjel lefelé lettek belefaragva a lépcsők és meditáló székek. Mellette újabb kőtömb, amelynek az alján voltak a sarokképzések Milyen nehéz lehetett ezt így megfaragni! Néztem, néztem, aztán összeállt a puzzle. Ez egy gyönyörű kacsana (andesi kereszt) volt amit a szent igét és jóságot hirdető álszent Római Katolikus Egyház füstölők, zsolozsmák és keresztvetés közepette szétromboltatott. Mivel ez e helyiek egyik legfontosabb szakrális helye volt, nyilván nem önkéntesekkel végeztették el a munkát, hanem komoly véráldozatot követelt a rombolás véghezvitele. Egyébként sem lehetett könnyű dolguk, mert 20-30 tonnás darabokat kellett megmozgatni. Ezen nyilván sokat segített a korbács és a szentelt víz fröcskölése. Megláttunk még egy helyet, ahol egy fürdő lehetett valamikor. Az árnyas sarokban kisebb fürdőmedencét és vízelvezetést építettek ki, a helyet pedig óriási sziklák védelmezték, amelyen egykor gyönyörű faragások lehettek. Sajnos a szorgos kezek az egyház hatékony segítségével ezeket is megsemmisítették.

A városba gyalog indultunk vissza. Hosszú, meredek lejtőn kellett leereszkedni, amelynek a nagy részét kövezett támfalak kísérték. A főtérre visszaérve, újabb felvonulás közepén találtuk magunkat. Most is az iskolások vonultak, de most színes népviseletbe öltözve, de szintén iskolánként és osztályonként, és ütemes zenére táncbemutatót tartottak, amelyek mindegyike valamilyen történetet mesélt el.

Délután meglátogattuk az Inka Múzeumot, amely bemutatta a birodalom által elért eredményeket, magának tulajdonítva azokat is, amelyeket a megelőző kultúrák fejlesztettek ki. Szerszámokkal és képekkel próbálták érthetővé tenni a monumentális építkezések kivitelezési technikáit, de ezekről csupán azt állíthatom, hogy úgy biztosan nem történhettek. Ismét belefutottunk azokba bizonyos fura formájú és nem létező csontszámú koponyákba, amelyekre itt sem kaptunk magyarázatot. Egy újabb múzeum, a Naptemplom romjain épült templom meglátogatása következett. Érdekes módon a régi falak jelentős részét meghagyták, mert ezekből kisebb átalakításokkal helységeket hoztak létre. Igaz, hogy komfortosabbak legyenek, bevakolták, és lefestették azokat. A feltárási munkák során szerencsére nagyrészt sikerült visszaállítani régi szépségüket. Újból megdöbbenhettünk azon a precizitáson, amivel a keménye alapanyagot olyan szépen megmunkálták. Az egyszerű, de tökéletes kivitelezés mellet nevetségesnek tűnt az a giccsparádé, amivel a szomszédos templom belsejét megpróbálták kidíszíteni. Egyszerre lehetett sírni és röhögni, ezen az erőlködésen.

Az egyik sarokban néhány kőtömb hevert furcsa furatokkal, szögletes faragásokkal. Ki tudja honnan kerültek elő, és mi célt szolgáltak, de egy-egy darabjuk nagyobb teljesítménynek tűnt számomra, mint az egész templom. Láttunk egy épen maradt kapuzatot is, amelyen vájatok, furatok és szögletes síkugrások garmada volt kialakítva ismeretlen okból. Csak csodálni lehetett, de annak idején nyilván valamilyen fontos funkciója is lehetett. Ezt a templomot ajándékozta Pizarro az egyik testvérének, aki még aznap este elkártyázta a legfontosobb ereklyéjét, a többmázsás arany napkorongot, Inti, a Napisten ábrázolását. Ez volt egyébként a jellemző erre a táraságra. Birodalmat pusztítottak, emberek millióit pusztították el fegyverrel, fertőzéssel, vagy rabszolgaként pusztán azért, hogy az anyaországba szállított soktonnányi arannyal óriási inflációt okozzanak, és ezzel a saját hazájukat is olyan mély nyomorba rántsák, amiből az Uniós csatlakozásig sem tudtak kikeveredni. Érdekes módon ettől csupán az egyházi tulajdon menekült meg.

A napot azzal zártuk, hogy visszamentünk a piacra a kedvenc gyümölcslé árusunkhoz, és degeszre ittuk magunkat a fantasztikus italokkal.