Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 20. rész

Cuscoból a Wirakocha-ösvény mentén indultunk a Titikaka-tó felé. Ezt az utat minden Inkának végig kellett járnia a főváros, Cusco főterén történt beavatást megelőzően. Folyóvölgyekben, gyérnövényzetű hegyek között vezetett az utunk. A hegyoldalakon minden felé régi teraszok maradványait lehetett látni. A növényzet a völgy alján gabonafélékből állt, amelyeket most arattak, a hegyoldalakat pedig gyér, fűszerű, sárgászöld növényzet alkotta, amelyek között foltokban kibukkant a vöröses talaj. Néhány papírfától és eukaliptusztól eltekintve fás növényt nem lehetett látni, ami nem csoda, hiszen 3.600 méterrel a tenger szintje fölött jártunk. Kétórás utazást követően először Viracocha templomába látogattunk el Raqchi faluban. De hogyan is kerül Viracocha, az ajmarák főistene a képbe? A hetedik Inkának, Javarvakaknak fia született, akit Cusinak neveztek el. Ahogy a fiú cseperedett, hosszú szakálla kezdett növekedni, ami a hegyi népeknél nem jellemző. Az anyát azonnal megvádolták, hogy férjét megcsalta, és szigorú büntetés várt rá. A szokások szerint hajánál fogva szakadék fölé akarták lógatni, de férje kikérte a papok véleményét, akik egy feláldozott láma belső szerveiből megállapították, hogy a nő ártatlan, az istenek avatkoztak be a fiú fogantatásakor. Ahogy Cusi cseperedet, fenerossz gyerek lett belőle. Verekedett, tört, zúzott, aminek az lett a vége, hogy a hegyek közé száműzték pásztornak. Telt-múlt az idő, és egyszer csak Cusi bejelentés nélkül megjelent apja színe előtt. Elmondta, hogy álmában hosszú, fehér szakállú isten jelent meg előtte, aki azt mondta, hogy ellenség támadja meg hamarosan Cuscot. Apja kinevette, és elzavarta. Néhány hónapon belül azonban a harcias Chankák harmincezres sereggel támadtak az inkákra. Javarvakak tehetetlenségében elmenekült magára sorsára hagyva népét. Ekkor Cusi a sereg élére állt, és legyőzte a támadókat a Raqchi melletti völgyben. A győzelem után apját megfosztották címétől és Cusi lett az új Inka. Trónra lépése után vette fel a Titikaka-tó mellett élő Ajmarák fehérszakállú istenének, Viracochának a nevét, és tette őt az inka nép főistenévé a régi főisten, Inti elé. Országát kiterjesztette a mai Chile és Argentína egy részének területére.

A győzelem tiszteletére, annak helyén megépítette Viracocha templomát, ami köré később városka épült. A település idővel raktárvárossá vált, rengeteg csűrszerű épületet húztak föl egymás után két sorban. Lábazatuk kőből, falaik vályogtéglából készültek. Építettek még kör alaprajzú hombárokat is, sőt egy akkora raktárházat, mint Egyiptomban a Karnaki templom. Még masszív kőoszlopai is arra emlékeztettek. A területet városfal védte. A falon kívül áll egy olyan piramis, mint a Gizai, csak hiányzik a csúcsa, és föld takarja, amin már megtelepedett a növényzet. Ez alapján több ezer éves lehet. A templomból sok nem maradt, csupán a fürdő és a közepes méretű kövekből épített sík talapzat látható.

Az út innen lassan, de folyamatosan emelkedni kezdett mindaddig, amíg fel nem értünk az 4.335 méteres La Raya-hágóra. Itt kiszálltunk egyet sétálni, hogy szokjuk a magasságot. Megcsodáltuk a környező hegyeket, amelyek közt már havas hegycsúcsok is megbújtak. Csak keveset ereszkedtünk lefelé, és a táj kinyílt. Hatalmas fennsíkon haladtunk, amelyet háromezer méter vastagságban töltött fel a hegyekből lefolyó víz. Sárgás fű borított mindent, amin birkanyájak és tehéncsordák legelésztek.

Wirakocha Inka legidősebb fia Pachakutek Inka volt, aki bekebelezte a mai Ecuador területét, és kialakította az államszervezetet. Az emberek jogait elvette, és azokat az államgépezet fogaskerekeivé tette. Engedély nélkül senki nem költözhetett, minden fiúnak az apja szakmáját kellet folytatnia, a házasság pedig úgy történt, hogy a 18 éves fiúkat és lányokat egymással szemben sorba állították, és mindenki a szemben levőhöz ment hozzá. Mivel a munkaerő kevés volt, halálbüntetés járt a magzatelhajtásért. Kegyetlen büntetéseket, kötelező katonai szolgálatot, és szigorú adózást vezetett be. Ezt annyira szigorúan hajtották végre, hogy sokaknak még ruhára sem telt, csupán a kétévente a kincstárból kiosztottakat hordták.  A földterületeket három részre osztották a király, a nemesség és földművesek részére. Ezeket ebben a sorrenden kellett megművelni. A sajátjukat csak akkor művelhették, ha a többivel végeztek. Az embereknek nem volt magántulajdona, még a szerszám, vagy ház sem. Ezeken felül háromhavi közmunkával tartozott mindenki, amit utak, vagy középületek építkezésein kellett ledolgozniuk. Kora délután pihenésképpen megálltunk Pucara apró városában. A főút melletti két házsorból álló településen éppen vásár volt. Mindent lehetett kapni, de a legtöbben alpakaszőrt árultak. Olyan érzésem volt a kiszáradt, poros helyen, minta valahol közép-Ázsiában járnék, csak a ruhák voltak színesebbek.

Hamarosan elértük Juliaka városát, ami jó példája a városiasodás embertelenségének. Az ide csábított, és jobb élet reményében földjeiket hátrahagyó emberek itt nyomorúságos körülmények között tengetik életüket, kiszolgáltatva a gazdasági erőknek. Munkahelyet remélnek, de ekkor még nem tudják, hogy ott mindent csak pénzért vehetnek meg, amire közel sem elegendő a csekélyke munkabér, ha egyáltalán tényleg sikerült munkába állniuk. Vakolatlan, befejezetlen házak, rossz minőségű, poros utak, motoros riksák, forgalmi dugó, por és szemét. Ez Juliaka. A várost a hátunk mögött hagyva ismét a széles, lapos völgyben haladunk, ameddig el nem értük Punot, a Titikaka-tó partján fekvő várost. Hiába fekszik a Világ egyik legszebb tavának partján, csak annyiban különbözik Juliakától, hogy hegyoldalakra húzódik föl.

A tó partján még egy kicsit gurultunk dél felé, még végül a nyolc óra alatt megtett 420 kilométer után megérkeztünk Chuquitoba. A szállás elfoglalása után felsétáltunk a Tiwanaku kultúra idején, nagyjából háromezer éve épített Termékenység templomához, pontosabban annak maradványához, ahol a terméketlen párok számára ma is tartanak a sámánok szertartásokat. Az inkákat jóval megelőző civilizáció már ismerte a kőmegmunkálás fortélyait. A fal kétrétegű volt. A belső eléggé elnagyoltan volt megmunkálva és összerakva, de a külső, nagy tömbökből precízen összeállított fal ámulatba ejtő volt.  Vonalai hullámosabbak voltak, mint amilyeneket Cuscoban láttunk, és a felülete kevésbé volt hullámos, az egész egy síkba volt stokkolva.  A nagyjából négyezer éves épület előtt ismét döbbenten álltunk. azt is nehéz lett volna elképzelni, hogy tegnap készült a mesteri alkotás, de kőkori technológiákkal teljességgel lehetetlennek tűnt. Ma ilyet csak egészen komoly technikai apparátussal tudnánk talán megalkotni, rendkívül magas költségekkel. A templom belsejében tucatszám sorakoztak a kőből faragott fallosz szobrok, a legnagyobb másfél méteres volt.

Estére váratlanul beborult, és komoly villámlás közepette szakadni kezdett az eső.