Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 22. rész

Ma reggelre hó borította a környező dombok tetejét. Alig fagypont fölötti hőmérséklet volt, az égen pedig sötét felhők kergették egymást. Dél felé indultunk a Tuticaca-tó partján, Bolívia irányába. Az ajmarák földjén jártunk. Ezt arról lehetett megismerni, hogy még a kecsuák temetőkbe temetik halottaikat, az ajmarák a házaik köré. A csempészek útvolán jártunk. A Bolívia-Peru-Chile hármas határon keresztül szállítanak mindent. Gázolajat, élelmiszert, ruházatot és természetesen kábítószert. Egész városok épültek fel ezen a vidéken erre az iparágra támaszkodva. Az út mellett állatformájú sziklákat láttunk. Ezt a területet hívják Amaru Punkunak. A helyi indiánok már régóta tiszteletben tartják a különféle sziklaalakzatokból álló területet, amelyek állatokra, épületekre, a dinoszauruszokra és mesterséges struktúrákra hasonlítanak. Az "Istenek Városá“-nak, vagy a „Szellemek völgyé“-nek is nevezik. Egy legalább ötven méter hosszú, kígyóformájú, vörös szikla mellett álltunk meg, amelybe a keleti iránytól 23 fokkal északra eltérő irányba meditálószéket faragtak. Ebben a téli napforduló napfelkeltéjén éppen szemből süti meg a Nap a benne ülőt. A szikla mögötti domb másik oldalán van a Dimenzió Kapu, ahová a legenda szerint a Lemuriából (másnéven Mu-ról, a Csendes-óceán déli részén fekvő, Atlantisszal megegyezően, csak korábban elsüllyedt kontinensről) érkező látogatók. A Bolíviai határhoz közeledve az út minősége egyre rosszabb lett, a szemét pedig egyre több. A tó kisebb része mellett jártunk, ami itt éri el a legnagyobb, 64 kilométer szélességét. A part mentén végig pisztrángtenyésztő telepek sorakoztak.

Rövid pihenőre megálltunk egy kis településen, a puma városában Pomatában, ahol megnéztük a díszesen faragott, vörös homokkőből épült templomot. A város a nevét onnan kapta, hogy környékén régebben pumák éltek. A határ mellett mutattak egy kisebb tűzhányót, amelynek két krátertavában a bolíviaiak a mai napig emberáldozatot tartanak, amelyhez az áldozati alanyokat elrabolják. Mögötte havas hegygerincek húzódtak. A táj elég kopár volt, sárguló icsa fűcsomók borították a talajt. Ezt hívják puna vegetációnak, amikor a hő és főleg a víz visszatartása érdekében a növények kis csomókba tömörülnek. Közöttük kisebb-nagyobb sziklák hevertek, elvétve egy-egy fa tarkította a tájat. Helyenként szegényes, apró, vályogból készült házakat lehetett látni.

Háromórányi utazást követően értünk a Bolíviai határra, Desaguaderoba. Tarka tömeg, riksák, árusok és autók. Kocsival itt nem lehet átlépni, csak gyalog. Egy keskeny folyócska a határ, amin csomagokat cipelő emberek, kézikocsik és riksák vonultak keresztül mindkét irányba. A perui oldalon az egyik épület földszintjén tartottak egy gyors útlevél ellenőrzést. Ezután váltottunk némi bilíviai szolt, és csatlakoztunk a vonuló tömeghez. Ahogy átértünk a hídon, azonnal megcsapta az orrom a romlás savanyú szaga. Kétoldalt boltok sorakoztak, de jóval kevesebb volt az ember és a jármű. Bementünk a határőr állomás apró, sötét épületébe, ahol pillanatok alatt készítettek rólunk egy fényképet, pecsételtek egyet az útlevélbe, és máris Bolíviában voltunk. Mivel a miénk nem jöhetett át, egy másik mikrobuszba szálltunk, és már mentünk is az áhított cél, Tiwanaku felé. A határvárosban még viszonylag modern épületek voltak, a fontosabbak előtt gépkarabélyos őrök strázsáltak.  Az út jobb minőségű volt, de többször megállítottak talpig fegyverbe öltözött katonai egységek, amelyek a csempészeket ellenőrizték.

Még háromnegyed óra, és megérkeztünk a csodavárosba, Tiwanakuba, ami az építése időszakában kikötő volt, az akkor hetven méterrel magasabb vízszintű Titikaka-tó partján. A neve ember parancsára leülő állatot jelent. Viracocha itt, a kikötő előtt található Nap-sziget mellett kelt ki a tó habjaiból. Az építmények a hivatalos álláspont szerint kétezer-háromszáz évesek, de mivel a Tiwanaku kultúra nagyjából tízezer éves, jóval régebbi építés valószínűsíthető. Jelenleg még csupán a terület 10%-át tárták föl, tehát a föld alatt, még komoly meglepetések várják az emberiséget, de pénz hiányában a feltárások agyon döcögősen haladnak.

Az ásatási területre belépve az út mindkét szélén egy jókora tölcsérszerűen kifúrt kocka alakú kőtömb állt, amelybe beleszólva a hang felerősödve zengte be a környéket. Tökéletes megafonok voltak. Az épületcsoport legmesszebbről látható tagja az Akapana piramis. Neve kiválasztó helyet jelent, de hogy kit, és hogyan választottak ki, arról fogalmunk sincs. A piramis nagyjából 150*150méteres alapterületű csakana-kereszt alaprajzú, hétszintes, nagyjából 20 méter magas, kőből készült építmény volt. Tetején szintén csakana kereszt alakú mélyedés volt, amelyet vízzel töltöttek föl, és az eget az abban keletkező tükörkép alapján vizsgálták. A belsejében járatokat alakítottak ki, amelyek bonyolult hálózatot alkotva, egészen a tóig vezettek.

A piramistól ötvenméternyire található Gallasasaya a földalatti templom. Négy méter mély, 40*40 méteres, négyzet alakú üreg, aminek függőleges oldalait kisebb, szögletes kövekből rakták ki. Az kőfalon összesen 175 kifaragott fejet lehet látni, amelyek az emberi rasszokat ábrázolják. Ez azért furcsa, mert hogyan ismerhették a máshol élőket? A legenda azt tartja, hogy ezek nem is a mostani, hanem a miénket megelőző civilizáció, vagy civilizációk embertípusait örökítették meg. A szobrok már jelentősen erodálódtak, de sokon így is jól kivehető jellemvonások voltak, és be is lehetett őket azonosítani. Majdnem mindegyik kiugrott a falsíkból, az a néhány, amelyik nem, azok mind a sci-fi filmekből ismert háromszögletes fejű, mandulaszemű UFO fejek voltak. Még a kiállókat vörös homokkőből, a síkban maradókat fehér kőből alakították ki. A terület közepén három oszlop állt, amelyek egymáshoz viszonyított helyzete megegyezik az Orion csillagkép rajzolatával, az oszlopok mérete pedig a csillagok nagyságával. A legnagyobbon Pachamama ábrázolás volt látható.

Szorosan az előzők mellett ál a Kalasasaya, ami egy kő oldalfalakkal rendelkező, földdel feltöltött, 100*150 méteres, téglalap alakú dobogó. Az enyhén befelé dőlő oldalakat a szabályos ritmusban felállított durván formázott, nagyjából tíztonnás kőtömbök határozzák meg, amelyek között kisebb, négyszögletes kőtömbökből épített falszakaszok vannak. Ezekbe vízköpőket építettek, amelyek vízelvezető csatornákba vezetik a platóról lefolyó vizet. A tetejére kettős kapuzaton keresztül lehetett feljutni, amit pillanatnyilag lezárva tartottak. Emiatt egy oldalsó kisebb lépcsőn mentünk fel az építmény tetejére. A nagyjából sík felületen alig volt valami néhány szanaszét heverő kődarabon kívül. Az első, amit meglátunk, az észak-keleti sarokrészen álló Napkapu jellegzetes sziluettje volt. A fordított U alakú, közel három méter magas, négy méter széles, és fél méter vastag, lapos monolit kőtömböt úgy állították föl, hogy az általa formált kapu kelet-nyugati tájolású legyen. A nyugati oldal szemöldökrészének közepén térdeplő Viracochát ábrázoltak, két oldalán pedig kalendáriumot véstek a felületbe. A felkelő Nap sugarai a kapunyíláson keresztül világították meg a mögötte állót. A kapuzat hátulját lépcsőzetesre faragták. A nagyjából tizenkét tonnás alkotásra földön fekve találtak rá, ami a szemöldök egyik oldalán ketté volt törve. Jelenleg a megtalálási helyétől távolabb van felállítva, mert ott feltárási munkákat végeznek. A plató déli végén, az eredeti főbejárattal szemben négy méter magas, szürke gránitfigura figyelte az érkezőket. Négyzetes alaprajzú figuráját sűrűn borították az aprólékosan faragott, mesteri ábrázolások. Kezeiben arany jogarokat tartott, hátára Viracocha ábrázolásokat véstek. A szobor a város egyik vezetőjét ábrázolta.

Nem messze, talán egy kilométernyire van a Puna Punku nevű kőrengeteg. Ennek a területnek mindössze 5%-át tárták föl eddig. Az egymás mellé helyezett, de összevisszaságban talált kőelemektől leesik az ember álla. Szögletes, többlépcsős bemarások, kúpos illesztési helyek, I alakú csapolási helyek, nyílegyenes vonalak, szabályos távolságra, tökéletesen egy vonalban elkészített 5mm-es furatok, simára csiszolt felületek. Az egész olyan volt, mint raktár. Mintha egy különleges épület előkészített darabjait rakták volna le ide, amit valami óriásgyerek széthajigált játék közben. Voltak azért olyan sziklaalapok, amelyek a rájuk faragott mintákkal alapzatok lehettek. Ha a többi építészeti emlékről csak halovány elképzeléseink is, de vannak, erre a kőgyűjteményre viszont még tippek sincsenek. Összesen egy legenda a kapaszkodónk. Eszerint az építőelemek Lemúriából kerültek ide a dimenziókapun keresztül, amit a hazafelé vezető úton néztünk meg. Egy ottani palotát bontottak darabokra a sziget pusztulása előtt, és itt akarták újraépíteni… A valamikor a felszínen heverő kőtömbök közül rengeteget elhordtak az Angolok a közvetlen közelben haladó vasút építési munkáihoz, mivel ezt az archeológiai területet egyszerűen külszíni kőbányának tekintették.

Egész nap gyönyörű időnk volt annak ellenére, hogy reggel igen zordan indult a nap. Tiwanakuban gyönyörű, napsütéses időnk volt, épp csak annyi felhővel, hogy a fényképeken jól nézzen ki.  A csodálatos látnivalók után egy finom helyi ebédet kaptunk, quinoa levest, lámasültet különféle quinoa és burgonyaköretekkel, és mindezt bolíviai sörrel, és quinoa malátával öblítettük le. Ebéd után meglátogattuk a helyi múzeumot, ahol igen érdekes kiállítási anyagot láthattunk. Az időszámítás előtti tizedik évezredtől kezdődően, már láthatók voltak vadászeszközök, nyolcezer éves kőfaragványok, koponyatorzítások, amelyek a Paracasi kultúrával egy időben készültek itt, láttunk kerámiaedényeket, valamint olyan kő és kerámiaszobrokat, amik négyezer éve készültek, és kínai, vagy egyéb távol-keleti alakokat ábrázoltak. Megnézhettük, hogyan öntötték a bronzkapcsokat a kövek összefogásához, és láthattuk, hogyan temették el halottaikat zsugorított tartásban, vastag zsinórból szőtt, zsákszerű anyagba varrva, amelyből csak az arcuk látszott ki.

Ahogy elindultunk a határ felé, az ég szinte azonnal beborult, és szakadni kezdett az eső. A határt is esőben léptük át. A perui oldalon szivárvány fogadott, és a felhők szakadozni kezdtek. A Nap már lenyugodott a környező hegyek mögött, amikor visszaértünk Amaru Punkuba, a "Hayu Marca“-hoz, melyet az „Istenek Kapujá“-nak, vagy „Dimenzió Kapu“-nak is neveznek. Az térség indián legendája szerint az ajtó "az istenek földjére vezető átjáró", melyen egykor a nagy hősök csatlakoztak az istenekhez, és átmentek a kapun a halhatatlanság dicsőséges új életébe. Más legendák szerint, ezen a kapun át érkezett Lemuriából Meru istenség, aki azt napot ábrázoló aranymedált adta az embereknek, amit később az Inkák viseltek mellükön. Megint más hagyomány azt tartja, hogy a kapun átlépve Tibetbe lehet eljutni, mivel az az Andok férfi jellegű párja. A tizenöt méter magas, sima felületű, vörös sziklában két függőleges, nagyjából nyolcvan centiméter átmérőjű, íves mélyedést alakítottak ki, közöttük egy nyomtatott nagy T alakú, embermagasságú mélyedést vájtak. Hogy kik és mikor, arról senkinek sincs fogalma sem. Rövid rácsodálkozást követően végrehajtottuk a szertartást, amivel az átjárót meg lehet nyitni. Vagy nem jól hajtottuk végre, vagy nem tartozott egyikünk se a kiválasztottak közé, mert nem sikerült a kapu kinyitása. A szállodába már koromsötétben, és kicsit fáradtan, de fantasztikus élményekkel feltöltődve érkeztünk meg.

A szállás felé vezető úton, miközben kifelé bámultam a sötétbe, eszembe jutott néhány érdekes információ. Sok mindent láttunk, de sok minden rejtőzik még a föld alatt. Ám a titokzatos Titikaka-tó vízszintje százméteres nagyságrendben ingadozott az eltelt évezredek alatt. Éppen ezért a titkok ott rejtőznek, ahová a nap sugarai már nem érhetnek el. Inka és spanyol legendák sora szól arról, hogy az ősi civilizációk sokkal több emléke lakozik a Titicaca-tó mélyén, mint amennyit a tóparton és a szigeteken ma megcsodálhatunk. A spanyolok által elveszített aranyakról, a víz alatti városról, amelyet Wanaku néven említenek, ősi paloták tornyairól, amelyeket a halászok láttak hajdan, amikor csökkent a tó vízszintje. De senki se hitt a szavuknak… Vagy mégis?

Kincsvadászok sokasága indult a tó mélyére kutatni, mindhiába. A híres francia oceanográfus, Jacques Cousteau expedíciója csupán néhány cserépedényt talált. Igaz viszont az is, hogy az utolsó merülése során valami olyasmit látott, amitől rettenetesen megrémült. Soha nem mondta el senkinek mi volt az, de az expedíciót felfüggesztette, és soha többé nem tért vissza ide. A bolíviai kormány 1967-ben, a National Geographic pedig 1988-ban kutatta a Titicaca felszíne alatti világot. Eredménytelenül. Levonták hát a következtetést: a víz alatti város csupán legenda. És akkor jött a fordulat. Nem csak az évezredben… 2000-ben egy nemzetközi kutatócsapat mintegy véletlenül rátalált a Titicaca-tó fenekén rejtőző romokra. Egy, a tó partjáról induló és a vízbe merülő, kövekkel jelzett utat követve ősi templom romjaira bukkantak a mélyben. Hogy a partról induló kövek egy víz alatti ösvényt jeleznek, korábban senki sem feltételezte. Odalenn két futballpályányi nagyságú, 200 méter széles és 50 méter hosszú templomra, egy 800 méteres kőfalra, párhuzamosan futó, kiépített utakra és egy ősi termőföld maradványaira leltek. A romok az első feltételezések szerint 1 000 – 1500 évesek lehettek, s az inkák előtti, ősi Tiwanaku vagy Tiahuanaco civilizáció emlékei. Azóta kiderült, még régebbi kultúra nyomait jelzik. A felfedezést követően geológiai kutatásokat végeztek, hogy megállapítsák 25.000 évre visszamenően, hogyan változott, ingadozhatott-e egyáltalán ennyire a magasan fekvő tó vízszintje. Különböző technikákkal vizsgálták a víz összetételét, sótartalmát és a fosszíliákat, és megdöbbentő eredményre jutottak: a Titicaca tó vízszintje többször is gyökeresen megváltozott. Évezredekig tartó nedves és száraz korszakok váltották egymást e tájon, s valamikor úgy 6.000 évvel ezelőtt iszonyú szárazság kezdődött, a Titicaca ekkor érte el legkisebb vízszintjét. Aztán, mintegy 1.000 év után a vízszint hirtelen ismét megemelkedett. Gyanítható hát, hogy egy hatalmas árvíz okozta a tó hirtelen megtelését, amiről a legendák is szólnak. A jelenségre magyarázatot keresve a tudósok azt feltételezik, hogy az Atlanti-óceán szokatlanul hideg felszíni hőmérsékletének periódusai és a Titicaca tó vízszintjének változó ciklusai összhangban állnak, s ez összefügg a Föld Nap körüli forgástengelyének változásaival. A Tiwanaku civilizácó idejében a vízszint a jelenleginél 70 méterrel volt magasabb, a területe pedig a jelenlegi százsorosa is lehetett.

A tudósok úgy vélik, hogy 6 000 évvel ezelőtt a jóval kisebb és sekélyebb Titicaca partján egy virágzó kultúra fejlődött. 2004-ben újabb nemzetközi expedíció kezdődött, s újabb szenzációs felfedezéseket tettek. Találtak egy 35 kilós aranyszobrot, további épületeket, falrészleteket és utakat fedeztek fel, s a kutatók feltételezése szerint a mai Isla del Sol nem az eredeti napsziget, az igazi valahol a víz mélyén rejtőzhet, hetven méternél is mélyebben. A tudósoknak azonban nincs könnyű dolguk, a közel 4.000 méteres magasságban ugyanis sokkal nehezebb búvárkodni, mint a tengerszinten. A kutatócsapat két tagja tartja az eddigi rekordot, nekik 70 méterig sikerült alámerülniük. A kutatás az ősi legendát is igazolta, amely egy titokzatos barlangról szólt, ahol emberáldozatokat mutattak be az Isteneknek, s egy rituálé alkalmával egy nap alatt 200 kisgyermeket áldoztak fel. A barlangot és az apró testek maradványait megtalálták. A Titicaca tóban rejtőző ősi város felfedezése persze újabb és újabb kérdéseket vet fel. Kik élhettek e virágzó városban, és túlélhették-e a nagy árvizet? Mi okozhatta a tó vízszintjének mindent elborító megemelkedését? S talán Viracocha alakja sem puszta legenda… Egy biztos, Wanaku, a víz alatti város létezett, és feltérképezése idővel e kérdésekre is választ adhat. 2013-ban újabb expedíció talált érdekes leleteket. A Huinaimarca Projekt keretében felszínre hozott kétezer csonttöredék és tárgylelet ünnepélyes bemutatását La Pazban tartották. A tó bolíviai partjainál felszínre hozott tárgyak egy része 1.500 éves. Akadnak köztük ebből a korszakból származó kőtálak, tömjéntartók és állatfigurák. A víz alatti ásatások során a tó más részeiről 500-800 éves kerámiák és urnák is előkerültek. A víz alatti erődökről és a spanyol hódítók elől a kecsua és ajmara indiánok által a tóba rejtett kincsekről évszázadok óta mesélnek Bolíviában…

A tó kialakulása is érdekes történet. A sorsa minden bizonnyal beltengerként kezdődött. Miután a tektonikai mozgások következtében az óceánról lefűződött, lassan emelkedni kezdett. Magával emelte természetesen a vizében oldott sót is, amely ugyan már hígítva, de még meg van benne. Mára édesvíznek számít, de a sótartalma 0.08 %. Tengeri eredetére utalnak a partjai mentén talált tengeri fosszíliák, és az a csikóhal fajta. ami a tó déli, sekélyebb, part menti vizeiben él. Az egy centis halnak csak tengeri rokonai ismertek. Vannak akik azt állítják,hogy a jelenleg víz alatt található épületek valamikor a régmúltban még az óceán partján épültek, és egy rég letűnt civilizáció emlékei.