Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 4. rész
Egy kellemes reggelit követően, nagyjából két perc alatt kibuszoztunk a kikötőbe. A mólón tengeri leguánok, és fókák sütkéreztek. Vigyázni kellett rájuk, hiszen a lusta hüllőkre könnyű volt rálépni, a még lustább fóka azonban recsegő hangon ordítva kapott az ember után, ha 30 centinél közelebb haladt el mellette. Kicsi hajóba szálltunk és a közeli zátonyok egyikéhez mentünk. A tengerből csak alig kiemelkedő, csipkés, fekete köveken madarak pihentek. Volt itt pingvin, ami a déli sarkvidékről érkezett ide a hideg Humbold-áramlattal, és volt kék lábú szula, amely valószínűtlenül világoskék, úszóhártyás lábaival, és inkább szőrös, mint tollas testével látványos különlegessége ennek a világnak. Hihetetlen kék színét az elfogyasztott halak festékanyagaitól kapja.
Egy rövid sétára partra szálltunk a kis szigeten. A fekete, tarajos felszínt a madárguánó fehér foltjai színesítették. A halaknak ez a végső formája erős bűzt árasztott, de a parttól távolabb már nem volt érzékelhető. A holdbéli tájon kanyargó ösvényen tengeri leguánok tanyáztak. Olyan sokan voltak, hogy most már tényleg kezdtem elhinni a majd félmilliós populáció valóságosságát.
Az egyik keskeny kis csatornában egy csapat fiatal szirtcápát láttunk meg. A másfél méteres példányok az áramló 1 méter mély vízben pihentek, így spórolva energiát. A cápáknak ugyanis nincsenek kopoltyúfedőik, amivel az oxigéndús vizet a kopoltyújukhoz juttathatják, hanem állandóan úszniuk kell, vagy áramlásban kell tartózkodniuk, nehogy elpusztuljanak. Nyugalmukat csak egy itt élő galápagosi prémfóka zavarta meg, amely minduntalan visszaúszott közéjük. Amiről ekkor még azt hittük játék, később kiderült, hogy véresen komoly anyai ösztön, mert mindezt apró kölyke védelmében tette, amely pár méterre, a part szélén próbált az éles sziklák között arrébb mászni. A félméteres fókabébi cuki pofáját forgatva, hangtalanul próbált keresni valami átjárót, amelyen az anyja közelébe juthat.
A hajóra visszatérve a szomszédos zátony mellé vittek, miközben felvettük a neoprén ruháinkat. Ezekre azért volt szükség, mert a víz hőfoka még itt a sekély részen sem haladta meg a 20 fokot. A lagúna vizébe ugorva azonnal csodás meglepetés várt. Egy embernagyságú tengeri teknős lakmározott a sziklákon növő algákból. Az óriási hüllő nem zavartatta különösebben magát, de ha az útjában voltunk, nemes egyszerűséggel arrébbsodort minket. 50 méternyire újabb két példányt láttunk. Miközben próbáltam lefényképezni, egy fóka jött oda hozzánk érdeklődve, majd egy kecses, pörgő mozdulattal gyorsan odébb állt. Körülöttünk apró, színes halak fickándoztak, de mivel a víz zavaros volt, alig lehetett látni valamit. A partot szegélyező mangrove erdő gyökerei közti sejtelmes világ nagyon érdekesnek tűnt. A néhány centiméter átmérőjű gyökérágak erdeje csak a kisebb állatok számára volt járható, a beszűrődő kevés fény pedig kísértetiessé tette a látványt. A kiadós úszás után jól esett kimenni a hajóra a hűvös vízből. A kikötői mólón tengeri leguánok, pelikánok, fókák tanyáztak, és nem zavartatták magukat az őket kerülgető emberektől. Talán a fóka volt az egyetlen kivétel, ami utánam kapott, amikor a hátsó lábaitól 20 centire mentem el.
Ebéd után felgyalogoltunk a Sierra Negrára, a szigetet létrehozó 6 pajzsvulkán egyikére. Az út első felét gépkocsival tettük meg, miközben a köves pusztaság fokozatosan köderdővé változott. A felhők közé érve felvettük a hátizsákunkat, és két és fél órás folyamatosan emelkedő gyaloglás kezdődött. A ködbevesző növényzet, a gyönyörű, színes virágok, a csak itt élő, vidáman dalolászó madarak, amelyek a lábunk körül ugrándoztak, és a fantasztikus illatok feledhetetlenné tették a sétát. A csak néhány méteresre növő fák ágairól tömegével lógtak a köderdők jellemzői, a kanadai szakállzuzmók. Eső ugyan nincs sok, de az állandó pára bőségesen ellátja vízzel a növényzetet. Az áthatolhatatlannak tűnő erdő végtelen nyugalmat árasztott. A csúcs felé közeledve oszladozni kezdtek a felhők, és a Nap teljes erőből ontotta ránk forró sugarait, de ez gyorsan változott.
Váratlanul véget ért az erdő, kitárult a látóhatár, és hirtelen szó szerint a lábunk alatt, az 1.200 méteres magasságban nyújtózott a Sierra Negra 10 kilométer átmérőjű kalderája, amelyet csak egy észak-Amerikai, Yellowstone-beli társa előz meg a méret szerinti rangsorban. A folytonosan változó felhőréteg mögül szégyenlősen mutogatta magát. A jelenleg is aktív vulkánnak utoljára másfél éve volt az utolsó kitörése. Az óriási kráter alja fekete volt a kitörés maradványaitól. A meredek, majdnem függőleges oldalfalak zöldelltek a frissen megtelepedő növényzettől. Az egyébként is fiatal szigetnek ez a most is kialakulóban levő pontja jól reprezentálja a Földünk kialakulásának folyamatát. Hosszú perceken keresztül, ámuldozva néztük a szunnyadó vulkán pozitív energiákat, és nyugalmat árasztó, végtelenségbe nyúló hatalmas kráterét, amelyben, óriási vattapamacsként kavargott a pillanatonként eltűnő és megjelenő felhőzet. Búcsúzóul egy fehér szivárványt varázsolt Pachamama a lefelé vezető utunk fölé.