Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 5. rész

Reggeli után, a közeli kikötőben kicsi csónakokba szálltunk. Ezek vittek ki minket a mélyebb vízben horgonyzó apró hajóhoz, amellyel elhagytuk Isabela-szigetet, és Santa Cruz felé vettük az irányt. A végtelen óceán mélykék vize békésen hullámzott alattunk, de ez is elég volt ahhoz, tengeri betegséget okozzon a legtöbb utas számára. Sokan tablettákkal védekeztek, attól viszont végtelen fáradtság telepedett rájuk. Számomra ez szerencsére nem volt különösebb kihívás. Az áramlatok kedvezőek voltak, így nagyon jól haladtunk. A repülés 20 percével szemben a kicsit több, mint kettő órás hánykolódás után ismét szárazföld volt a talpunk alatt. A kikötő mellett reggeliztünk az egyik kávézóban, ahol a helyben termesztett kávéból készítették az ébresztő nedűt. Ez az egyik legsavanykásabb kávé volt, amit valaha kóstoltam, talán csak az Indonéziában termesztetteket lehet hozzá hasonlítani, de én pont ezt szeretem. A franciás pörkölés még tovább fokozta ezt az élvezetet. Immár felébredve elfoglaltuk szobáinkat a közeli szálláson.

Rövid pihenőt követően buszra szálltunk és az egyetlen úton a sziget közepe felé vettük az irányt. Egy hatalmas területen fekvő farmra igyekeztünk, ahol az őshonos elefántteknősök szabadon élik életüket a parti sávtól egészen a hegy közepéig húzódó több száz hektáros rezervátumban. Turisták által taposott ösvények vezettek minden felé a ligetes területen, amelyen tömegével legelészték a füvet és a lehulló gyümölcsöket az óriási méretű hüllők. Nagyjából 3 méterre lehetett megközelíteni őket anélkül, hogy behúzódjanak páncéljuk biztonságot nyújtó menedékébe. Oszlopszerű lábaikkal a talaj fölé emelték több száz kilós testüket, és így ballagtak komótosan. A kimért, döcögő járásukkal azonban meglepően hatékonyan haladtak. Percek alatt megtettek néhány száz métert. Az évezredek alatt nyilván nem a gyorsaság fejlesztése volt a legfontosabb számukra, hiszen semmilyen ellenségük nem volt, ameddig az ember meg nem jelent. Mivel a hímek a nagyobbak, elsősorban a nőstényeket szedték össze, és hátizsákként magukra kötve vitték a hajókra a tengerészek. Ma ilyen már nem történhet, közeledésünkre mégis abbahagyták a legelészést. Ha még közelebb mentünk, lehasaltak a földre, majd kinyújtott méteres nyakukat is behúzták. Ez egyébként nagyon érdekes jelenség. Mivel tüdejük a testük felső részén helyezkedik el, a nyak behúzásakor hangosan kipréselik abból a levegőt, hogy szó szerint helyet szorítsanak neki. Pont úgy hangzik, minta egy úszógumiból kiszorítanánk a levegőt.

Egy árnyékot adó, Dél-Amerikából származó guapana fa alatt közelebb mentem az egyik óriáshoz, amely komótos mozdulatokkal falatozta a lepottyant, érett, piros belsejű, fügeszerű terméseket. A szája széle úgy ki volt kenve, mint egy csokit majszoló gyereknek. Letelepedtem tőle néhány méterre, és vártam. Az állat felbátorodott, és mivel nem mozdultam, egyre közelebb jött hozzám, és karnyújtásnyira legelészett mellettem. Zavarni sem akartam, meg azok fránya kis hangyák is nagyon csíptek, úgyhogy lassan kezdtünk kihátrálni a területről. Ahogy távolodtunk a békésen táplálkozó teknősnyájtól, olyan érzésem volt, mintha egy régi földtörténeti korból utaznék vissza mai világunkba.

Még egy fantasztikus látnivaló volt itt. Egy hosszan elnyúló lávabarlangon lehetett végigsétálni. A nagyjából 300 méter hosszú bazaltfolyosó enyhe kanyarokkal haladt a föld alatt, de két helyen is a földfelszín fölé emelkedett. A 4-5 méter széles, talán 8 méter magas üreg falai simák voltak, és egy szakaszon két szintre osztódott. Érdekes volt belegondolni, hogy itt nemrég még ezerfokos, mézszerű massza folydogált itt a tenger felé, amely nem itt szilárdult meg, hanem kicsúszott innen, mint egy óriáskígyó.

A tonhalat és a jukka pálmából készült köretet galapagoszi fekete sörrel, és zamatos helyi kávéval öblítettem le, miközben mindig láthattam a közelben legelésző hüllőket. Ebéd után belebújtam egy elhagyott páncélba. Meglepő módon kényelmesen elfértem benne. Ahogy négykézlábra emelkedtem, meglepően könnyűnek tűnt, nagyjából tíz kilósnak becsültem a súlyát. Amikor a városba visszaértünk, egyből visszalátogattunk a Darwin-központba, ahol a múltkor nem, tudtuk megnézni George-ot, az utolsó Pinta teknőst. Ő volt fajának utolsó példánya, amely a becslések szerint majd 200 évet élt. Az 1970-es években találtak rá Pinta szigetén az akkor már kihalnak vélt faj képviselőjére. Próbáltak párt találni számára, de az akció sikertelen volt, így George 2012-ben történt elhalálozásával ez az állatcsoport kiíródott az élő állatok sorából. Ma már csupán hűtve tárolt testét lehet megtekinteni. Mármint a szerencséseknek. Mi nem tartozunk ezek közé, mivel ismeretlen okból ezen a napon nem fogadott látogatókat. A szállóba visszamenni egy gyötrelmes, két kilométeres vánszorgás volt a tikkasztó trópusi melegben. A recepciós ráadásul azt az idétlen választ adta George-ról érdeklődő kérdésünkre, hogy azért nem látogatható, mert meghalt. Ha-ha-ha.

Volt még egy programunk, de addig képtelenek voltunk belevágni, ameddig felforrósodott testünket le nem hűtöttük a szálloda medencéjében. Pár perc üdítő pancsolást követően vettük a cókmókunkat, és elindultunk a 3 kilométerre fekvő Tortuga öbölhöz, amely a világ 10 legszebbje között szerepel. Az ég délutánra enyhén befelhősödött, de így is komoly megpróbáltatás volt a dombon átvezető út megtétele. A végig betonlapokkal burkolt ösvény kanyarogva vezetett át a sziget őshonos erdején. A kiépített út nélkül képtelenség lett volna itt átvágni. Már a talaj sem volt járható, éles, törmelékes sziklamező, amelyen mindenféle szúrós, tüskés növény élt kusza összevisszaságban. Legjelesebb képviselője a Galápagoszi kaktusz, amelynek tenyérnyi, ellaposodott szárai világosbarna, fél méter átmérőjű elfásodott törzsből nőnek ki. Levelei szúrós tövisekké alakultak a vízveszteség csökkentése céljából, magasságuk pedig elérhette a 10 métert. Ez az itteni tápláléklánc alapfaja, hiszen mind a teknősök, mind pedig a madarak egy részének a fő tápláléka. A teknősök a virágát, termését, de ínséges időkben még a szúrós ágait is falatozzák. Az úton állandóan madarak és apró gyíkok bukkantak föl, például a kaktuszpinty és a gezerigó.

Az öbölhöz érve csodás látvány fogadott. hatalmas átbukó hullámok ostromolták a sárgahomokos, kilométernyi hosszúságú, lapos, íves partot. A szél vízcseppeket szakított le a hullámtarajokról, ezért úgy tűnt, mintha az egész vízfelszín ködben úszott volna. Mivel itt nem élnek korallok, a homok nem szerves eredetű, hanem a kontinens mállási folyamataiból származik. Fantasztikus érzés volt a süppedős finom homokban sétálni, miközben combközépig áztatott el néhány nagyobb, partot érő hullám. A víz hűvös, de kellemes volt. Halászmadarak keringtek a levegőben. A pelikánok és fregattmadarak nyílként csapódtak a vízbe egy-egy ízletes hal reményében. Az öböl végén tengeri leguánok csapata melengette testét a homokban, miközben időről-időre sós vízsugarakat fújtak ki az orrnyílásaikon. Picit arrébb újabb, az előzőtől kisebb, de talán még varázslatosabb öböl húzódott meg. Az egyik oldalon egészen a homokos partig húzódott le az erdő, a másikon leszakadt fekete sziklák meredeztek, amelyeken barna törzsű kaktuszok tenyésztek. A jóval nyugodtabb vízben fókák úszkáltak. A visszafelé vezető úton fáradtan, de élményekkel tele bandukoltunk a szállás felé.