Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 6. rész
Viszonylag korán keltünk. Szokás szerint átutaztunk a szigeten, és az északi oldalon kisebb jachtféle hajóra szálltunk. A mai nap attrakciója az aprócska Bartolome-sziget volt, amely a jóval nagyobb Saint Cristobal-sziget mellett fekszik. A csupán 200.000 éves, így a 200 méter magas vulkáni kúpon gyakorlatilag még nem vetette meg a lábát az élet. Erre a szigetre csak ritkán adnak látogatási engedélyt, nekünk azonban nagy szerencsénk volt, hogy megláthattuk Galápagos emblematikus helyét. Két órás hajókázás után értük el oda. Út közben egy szabályos, néhány száz méter átmérőjű vulkáni kúp mellett álltunk meg néhány percre. Alámosott partjain barnalábú szulák és pelikánok tanyáztak, egy apró öbölben pedig fókák heverésztek. Tovább haladva, az ezerméteres mélységű tengerben teknősöket és rájákat láttunk, de a legnagyobb szám a delfinek tánca volt. Kecsesen játszadoztak a hajó orra előtt néhány percig, majd eltűntek a mélységben.
A Bartolome-sziget egy szabályos, kúp alakú, kaldera nélküli hegy, amely vagy kétszáz méternyit emelkedik ki a tengerből. Vörösesbarna tömegének nyugati oldalán magasodik egy emblematikus, 20 méter magas sziklatű. A tikkasztón forró melegben, a felhőtlen kék égről ránk mosolygó Nap sugarai szinte égetett. Végig kiépített fajárdán haladtunk a teljesen terméketlen, csontszáraz hegyoldalon. A táj akár a Marson is lehetett volna. Néhány apró, igénytelen növénytől, és egy apró gyíktól eltekintve az életnek semmilyen nyomát nem láttuk. Az út felétől fölfelé már a szél is el kezdett lengedezni, ami elviselhetővé tette a forróságot.
A csúcsról elképesztő látvány tárult elénk, háttérben a szomszédos Saint Cristobal-szigettel. A meredek lejtő minden oldalon hirtelen, ellaposodás nélkül bukott a mélykék tenger alá, ami azt jelentette, hogy ott a víz hirtelen mélyül. Ez alól csupán a nyugati oldal volt a kivétel, ahol az ellaposodó hegyoldal piskóta formában nyúlt el a szomszédos sziget irányába. A partjait nyaldosó hullámok az azúrkék vízből előre törve nyaldosták a sárgahomokos partot, amely zöldellett a megkapaszkodott növényektől. A hátteret a szomszédos sziget vöröses-barnás sziluettje adta, még a felhőtlen ég királykékben pompázott. Emellett emelkedik ki az az oszlopszerű kőoszlop, ami minden Galápagost hirdető prospektuson látható. A 20 méteres magasságú, Pisai ferde toronyhoz hasonlító monolit anyaga a szigetétől eltérő. Ameddig a sziget a kiömlő láva megszilárdulása, addig az oszlop a kürtőből az égbe törő hamuoszlopból lerakódott, és azóta erodálódott vulkáni hamuréteg maradványa. Az apró sziget körül halászmadarak keringtek, főleg vörös begyű, fekete fregattmadarak, és pelikánok. Időről időre nyílvesszőként csapódtak a tengerbe, hogy pár pillanat múlva hallal a csőrükben emelkedjenek a víz fölé. A fekete parti sziklákon vörös tarisznyarákok csemegézték az algákat.
A következő program a snorkelezés volt. A hideg, 15 fokos vízre való tekintettel neoprén ruhát húztunk, és búvármaszkkal, valamint uszonnyal felszerelkezve vetettük magunkat a tengerbe. A zavaros vízben viszonylag kevés volt az élőlény. A fiatal aljzat miatt és a hideg áramlatok miatt a korallok hiányoztak, így az aljzaton csak a vulkanikus eredetre utaló sziklákat lehetett látni. Köztük viszont meglepően sok és sokféle hal úszkált rajokban. Voltak aprók és voltak tenyérnyi, sőt kar nagyságúak, voltak csillogó ezüstösek és voltak szivárványszínűek. Az ökoszisztéma alapját minden bizonnyal az az algamennyiség szolgáltatja, amely a kicsi, néhány méteres látótávolságot okozta. Itt lehetett megérteni, miért nem vittek le búvárkodni a rossz látásviszonyokra hivatkozva. Egy órás lubickolást követően visszamentünk a hajóra, ahol nagyon finom ebédet szolgáltak föl. A visszafelé vezető útra a hullámzás felerősödött, és az utazás már jobban hasonlított hullámvasutazáshoz, mivel a hullámokat nem szemből, hanem féloldalról kaptuk. A délután maradék részét Puerto Ayora parti sétányán shoppinglova töltöttük.