Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 8. rész

Reggel ismét a reptérre mentünk, és megkezdtük Amazóniai kalandunkat. Negyven perces utunk során átrepültünk az Andok hegylánca fölött, majd a Napo és Loca folyók torkolatánál épült Coca városába, az Orellana reptérre szálltunk le. Ez a város a Világ vége. Egy újonnan épült kábelhíd ível át a Duna méretű Napo fölött, a rajta átvezető út pedig még 70 kilométernyit vezet az erdőben, aztán nincs tovább. Cocából tulajdonképpen már csak csónakkal lehet tovább jutni. Amazóniában ez a normál közlekedési mód, így hatoltak be a területre annak idején a hódítók, és így hatolnak be a mai napig az olajtársaságok, de még a lakóhelyek is a folyó partján találhatók. Maga a zöld rengeteg áthatolhatatlan. A város a nevét a coca cserjéről kapta, ami a hegyek között nő. Levelét hagyományosan a népi gyógyászatban használták, az eredeti Coca Colának, amit orvosi céllal készítettek, szintén fontos összetevője volt, de ebből készül a kokain is. Maga a város az 1820-as években jött létre, a kaucsukláz idején. Az indiánok már régóta használták a kaucsukfa megvágott törzséből kifolyó fehér folyadékot, amely melegítve rugalmas, de szakítószilárdság nélküli masszává dermedt. Az akkor felfedezett vulkanizálás következtében, amikoris ként adtak a nyersgumihoz amitől nyújthatóvá vált, ugrásszerűen megnőtt a kereslet iránta. Az erdőben szétszórtan élő fákból kinyert nyersanyagot ezen a településen gyűjtötték össze. Amikor kicsempészték innen a csemetéket, és elkezdték Ázsiában, elsősorban Malajziai ültetvényeken termeszteni, az itteni begyűjtés gazdaságtalanná vált, a város kiürült, elhagyatottá vált. Aztán az 1970-es években az egyik legnagyobb olajmezőt fedezték föl, amitől a város ismét felvirágzott. Az olajkitermelés ma is óriási méretekben folyik. Emiatt hatalmas területeken irtanak erdőket, és szennyeznek vizet.

Amikor hosszú, motoros csónakba szálltunk és folyásirányban haladtunk a folyón, jól lehetett látni a bal part letarolt területe, és a jobb part még kevéssé érintett erdősége közti különbséget. Ez az oldal az itt élő őslakosok kezelésében van, akik megtagadták eddig a főleg kínai és amerikai olajtársaságoknak a belépését. Szerencsére ebben a kormányzat is partnernek tűnik, egyre nagyobb területen próbálnak rezervátumokat létrehozni, és inkább a turizmusból bevételt szerezni. Félórás hajókázás közben a viszonylag alacsony vízállás miatt folyamatosan zátonyokat kerülgettünk. Aztán egyszer két fa közé kormányozták a csónakot, ahol mint kiderült, a Manduro folyócska torkollik a Napoba. A keskeny, kanyargós vízi úton még tízpercet haladtunk a fölénk boruló esőerdő lombkoronája alatt. A sűrű növényzettől csak pár méterre lehetett a fák közé látni. Egy kanyar után aztán váratlanul kinyílt a lombkorona, és a dombos tisztásra épített szállásunknál, a Yarina Lodgeban találtuk magunkat. Virágok, bambuszházak, madárcsiripelés. Egy igazi éden. Fantasztikus ebéddel vártak minket, amit a falak nélküli étkezőben szolgáltak föl. Úgy éreztük, mintha az erdő közepén üldögélnénk. Pár órája még egy száraz szigeten ücsörögtünk a teknősök között, most pedig egy másik csoda közepébe csöppentünk. A párás meleg azonnal megcsapott minket. A víz apró kis patakokban kezdett csordogálni rólam, és fogalmam sem volt hogyan fogom túlélni a következő napokat a hőségben.

Rövid pihenőt követően túraruhába öltöztünk. Hosszú nadrág, hosszú ujjú ing, gumicsizma. Innentől védekezésképpen ez a felszerelés dukált. Kenuval rövid túrára indultunk egy közeli kis tóhoz, és elkezdtünk ismerkedni a trópusi erdővel. A sűrű lombozat alatt szinte esti sötétség volt. A talajon 10 cm-es ezerlábúak keresték áldozatukat, érdekes gombák bújtak meg az avarban, és vöröses levélvágó hangyák hordták szorgalmasan a testüktől sokszor nagyobb, zöld levéldarabokat hosszú ösvényükön. A fák koronájában madarak bújtak meg. Az egyik legérdekesebb a pulykafélékhez tartozó Dzsungelpulyka, amely fejéről felálló tollaival, rikácsoló hangjával, ujjnyi méretű karmaival, pikkelyesnek tűnő nyakával egészen dinoszauruszszerű volt. Rajta kívül láttunk vékony lábú, hosszú ujjú Jakanát, amely a vízen úszó leveleken lépkedve csipegette hosszú csőrével a táplálékát. Láttunk madarat még sárgát, feketét, kéket és pirosat, amelyek sokszor csak pillanatokra szálltak le egy ágra. Pillangók repkedtek körbe minket olyan gyorsan, hogy a színüket is alig tudtuk kivenni. A barnás, tőzeges vízben nagyobb halak úszkáltak a bomló falevelek között. Ezeket alig észrevehető, kistestű aligátorok figyelték. A csúszós talajon, a sárban néha bokáig süllyedve mentünk vissza csónakhoz, amivel visszavittek a szállásra.

Vacsora után rövid éjszakai túrára indultunk. A sötétben csak a lámpáink fényénél lehetett bármit látni. Az aljzat szinte megélénkült a nappalhoz képest. Már a tábor szélén féltenyérnyi tarantulát láttunk, amely egy négyzetméternyi vadászterületének közepén áldozatára várt. Ennek a póknak nincs az emberre veszélyes mérge, de kellemetlen a csípése. Veszély esetén potrohszőrzetét szétszórja, amit belélegezve tüdőirritációt, vagy akár tüdőödémát okozhat. Áldozataira rárohan, és nem ugrik, mint ahogy sokan hiszik. Békákra, rovarokra, kisebb madarakra vadásznak. Nem eszik meg azokat, csak testnedveiket szívják ki. Láthattunk színes nyílméreg békákat, varangyokat, botsáskákat és félméteres, narancssárga kígyót is. A szállás közelében levő tóban aligátorok vöröslő szempárjai villantak föl a lámpafényben, a házak melletti faágakon pedig egymáshoz bújó selyemmajmok aludtak. Pár méterrel arrébb egy örvös tatu, más néven armadilló futott be a magas al