Gyorstalpaló Kelet-afrikai szafarikhoz – A nagy afrikai állatvándorlás

A gnúk vándorlása egyike a világ hét új csodájának, de a vadvilág világkupájaként is szokás emlegetni. Ha csak egyetlen szafarin szeretnél életedben részt venni, akkor ez legyen az! A Maasai Mara és a Serengeti Nemzeti Park együtt olyan élményt kínál, ami egyetlen más afrikai nemzeti parkban sem adatik meg a látogatónak. Hihetetlen, varázslatos, leírhatatlan – ezt látni kell!

A világon sehol máshol nem figyelhetjük meg úgy az állatok vándorlását, mint a Tanzániában és Kenyában, ahol több, mint két millió gnú kell útra Serengeti Nemzeti Parkból a Maasai Mara zöldebb mezői felé.

A vándorló csapatoknak át kell kelniük a Mara-folyón, ahol éhes krokodilok várnak zsákmányra. A vándorlásnak ez az egyik legizgalmasabb szakasza. A Maasai Mara Nemzeti Parkba érve újabb veszélyek leselkednek a gnúkra, hiszen itt találjuk a világon a legtöbb oroszlánt. A gnúk vándorlása általában június közepétől október közepéig tart.

A vándorlásról

A természet ezen látványos csodájának egy körülbelül 40 000 négyzetkilométeres terület ad otthont, amelyet Serengeti ökoszisztémaként szokás emlegetni. Délről a Ngorongoro Természetvédelmi Övezet, középen, keleten és nyugaton a Serengeti Nemzeti Park és a Maswa Vadrezervátum, míg északon a Maasai Mara Vadrezervátum jelöli ki azt a területet, ahol a fehérfarkú gnú vándorol. A vándorlás főszereplője 1,7 millió gnú. Mellettük úgy 400 000 Thomson gazella, 300 000 zebra és 12 000 jávorantilop is útra kel, hogy átvágjon mintegy 250 000 más növényevő és ragadozó otthonán és elérkezzen Kenya zöldebb mezőihez. Az oroszlánok, hiénák, gepárdok és más, kisebb ragadozók évről-évre izgatottan várják a nagy eseményt.

A nagy vándorlás valójában nem is létezik. A gnúk neve egyet jelent a folyamatos vándorlással, sem eleje sem vége nincs annak, ahogyan élelem és víz után kutatva járják a Serengeti-Mara ökoszisztémát. „A születés pillanata az egyetlen kezdőpont” – mondta Kelet-Afrika híres írója és fotográfusa, Jonathan Scott, aki az elmúlt 30 évet a Serengeti és a Maasai Mara krónikásaként töltötte. És persze nincs más vég, csak a halál.

A vándorlás kiszámíthatatlan, nehéz megmondani, hogy melyik az a hónap, amikor a leglátványosabb élményben lehet részünk. Ki ezt mondja, ki pedig azt. Scott szerint „az ember az egész életét leélheti a Serengeti-Mara ökoszisztémában a tipikus vándorlásra várva, hiába. A csordák mindig másként mozognak. Folyamatosan változó esemény ez, ami lehetetlenné tesz bármiféle előrejelzést. Nincs két egyforma év.”

Talán az időjárás, és az évszakok azok, amelyek némi támpontot szolgáltathatnak: az évszakokat aránylag jól be lehet határolni. A „rövid száraz évszak” általában decembertől februárig/márciusig tart, utána jön a „hosszú esős évszak”, ami hat hétig tart márciustól – májusig. Ezt követi a „hosszú száraz évszak” júniustól – szeptemberig, majd a „rövid esős évszak” a maga két hetével, ami október és november között bármikor beköszönthet. Garantált időpontok nincsenek.

A születés

Valahol azonban muszáj elkezdenünk, ha meg akarjuk érteni a nagy vándorlás jelenségét. Kezdjük hát a születésnél. Januárban és februárban a gnúk mintegy 2-3 hét alatt 300-400 000 borjat ellenek, nyolc és fél hónappal a fogantatás után. Az ellés a gnúk területének legdélebbi csücskében húzódó füves pusztákon történik, valahol a Ngorongoro-kráter és az Olduvai-hasadék között. Itt, az emberiség bölcsőjében számos jelentős régészeti felfedezés mellett arra is fény derült, hogy a gnúk több mint egymillió éve legelésznek háborítatlanul a Serengeti síkságain.

Az ellési időszak igazi paradicsommá változtatja a tájat a ragadozóknak. Hiénák százai, oroszlánok tucatjai heverésznek jóllakottan a fűben. Olyan, mintha a gnúk szívességet tennének a ragadozóknak azzal, hogy egyszerre ellenek. A valóság éppen ennek ellenkezője: a ragadozók hamar degeszre tömik magukat a folyamatosan születő gnú borjakkal, sokkal kevesebb áldozatot szedve így, mintha a borjak hosszabb időszak alatt jönnének világra. Az ellési időszakon túl születő borjak túlélési esélye lényegesen rosszabb.

A születés maga a csoda, egy gnú borjú születését végignézni pedig szinte hihetetlen élmény! Egy újszülött gnú 2-3 perccel születése után már lábra áll, 5 perccel később már képes együtt futni a csordával és hamarosan lefut egy oroszlánt! Ennek ellenére sok borjú nem éli meg az egy éves kort: ragadozók áldozatává válnak (bár a tudósok szerint ez csak a populáció egy százalékát érinti), belepusztulnak a táplálékhiányba, a fáradtságba vagy valamilyen betegségbe. Sok borjú elszakad anyjától, amikor a csorda megijed valamitől (és ez gyakran megtörténik) vagy amikor folyókon, tavakon kelnek át. A borjak ilyenkor napokig vándorolnak egymagukban, folyamatos bőgéssel hívva anyjukat. Néha szerencséjük van és rálelnek, de a gnúknál nincs örökbefogadás: a tehén még akkor sem fogad magához idegen borjút, ha a sajátját elvesztette és van teje. Az elveszett, legyengült borjak így általában a sakálok, hiénák és oroszlánok áldozataiként végzik.

A kör kezdete

A rövid száraz évszak vége felé, március tájékán a Serengeti déli szavannáján száradni kezd a fű és a gnúk megkezdik (vagy folytatják) vándorlásukat a nyugati bozótvidék felé. Honnan tudják merre kell menni? Két válasz is kínálkozik erre a kérdésre, legalábbis „A nagy vándorlás” társszerzője, Harvey Croze állati viselkedést tanulmányozó ökológus szerint. A gnúk vándorlását elsősorban az időjárás befolyásolja: mennek az eső, és a friss fű után. És – bár erre egyenlőre nincs tudományos bizonyíték – úgy tűnik, hogy a gnúk és más állatok reagálnak a távoli villámokra és viharokra. „Furcsa lenne, ha a gnúk nem figyelnének oda ilyen változásokra” – írja Croze.

De az is lehet, hogy az egész ösztönös, hogy a természetes kiválasztódás évszázadok alatt belekódolta a „szavanna bohócainak” génállományába, hogy mikor és merre kell menni. Azok, akik rossz irányba indultak szomjan- vagy éhen haltak mielőtt szaporodhattak volna, így csak a jó irányba haladók tudták átörökíteni génjeiket.

Olduvai legelőiről a csordák nyugat felé fordulnak, három kisebb tó, a Ndutu, a Masek és a Lagarja felé. Ekkor elsősorban vízre van szükségük és a nyugati területek pontosan ezt tudják nyújtani. Amerre a szem ellát, mindenfelé gnú csordák legelésznek, eszik a tápanyagban gazdag füvet, majd – látszólag minden ok nélkül – továbbállnak. Az egyik nap még több tízezer meg százezer gnú legelészik a Ndutu-tótól nyugatra elterülő füves szavannán, másnapra meg nyomuk sincs. Lassan beköszöntenek az esők és a gnúk nekivágnak, kergetik a távoli viharokat és villámlást. Ha az időjárás nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor előfordul, hogy egy-két nappal később visszatérnek.

A párzási időszak

Ahogy esni kezd az eső a csorda észak-nyugat felé veszi az irányt, átvonul a Simba és a Moru Kopje gránitsziklái mellett egyenesen a a Seronerától nyugatra elterülő bozótvidék és a Viktória-tó felé. Ez az éves párzási időszak, amikor nem egészen egy hónap alatt félmillió gnú tehén talál párra a Serengeti nyugati szavannáján. A megfigyelések azt mutatják, hogy a párzási időszak kapcsolatban áll a holdciklussal, vagyis a májusi/júniusi telihold idején éri el csúcspontját.

A domináns bikák hevesen küzdenek, bár hozzá kell tenni, hogy a sérülések meglehetősen ritkák. A látványos erőfitogtatás ellenére a bikáknak nem sok beleszólása van a párválasztásba, hiszen a tehenek döntik el végül melyik bikával párosodnak.

Az átkelés

A Serengeti nyugati vidékéről a csordák észak felé vonulnak, követik az esőt Kenya és a Maasai Mara Vadrezervátum felé. Útjukat több folyó is keresztezi: a Mbalangeti és a Grumeti a Serengetiben és a Mara Kenyában. Az év nagyobb részében ezek a folyók csendesek, de az esőzések hatására ilyenkor erős sodrás alakulhat ki, ami komoly kihívást jelent a vándorló gnúknak.

A folyók és a Serengeti déli részén található néhány tó több szempontból is ijesztő a csordáknak. Először is azért, mert az állatok ösztönösen félnek a víztől és a vízben rejtőző veszedelmektől, másodszor pedig azért, mert a víz közelsége általában dúsabb növényzetet is jelent, amelyben könnyedén megbújnak a ragadozók. A gnúkat mégis arra kényszeríti valami ősi ösztön, hogy egy bizonyos irányba haladjanak bármi áron, a rájuk váró veszéllyel nem törődve. A keleti tavak – a Ndutu, a Masek és a Lagarja – például alig néhány kilométer hosszúak, vagyis könnyű lenne megkerülni őket. De a természetes kiválasztódás ismét közbeszól: a korábbi generációk gnúi átkeltek a vízen és életben maradtak, így a leszármazottaikat is ez az ösztön vezeti. Akiknek nem sikerült az átkelés, azoknak a génállománya kikerült a genetikai lottóból.

A nagy vándorlásról készített dokumentumfilmjében „A gnú évében” Alan Root elmeséli nekünk mit figyelt meg a Lagarja-tó partján. Miután a csorda átjutott a folyón, a borjaiktól elszakadt tehenek visszatértek a vízbe és visszaúsztak a túlpartra. Ha nem találtak rá a borjaikra, akkor újra átúsztak, majd ismét visszatértek. Így ment ez hét napon át, amíg csak az érkezők száma el nem érte a kritikus határt és a teheneket szinte magával sodorta a csorda, nem adva lehetőséget a további hasztalan keresgélésre. Abban az évben több ezer borjú és tehén pusztult el a tónál. Bármennyire tragikusnak is tűnik az ilyesmi, az elpusztult borjak száma elenyésző a több százezer túlélő borjúhoz képest. A természetes elhullások nélkül a gnú populáció nagysága hamar elérné a kritikus szintet.

Amikor a gnúk megérkeznek a Mara-folyóhoz, a csordák megtorpannak. Gyülekezni kezdenek az átkeléshez. Napokig várnak, a feszültség egyre nő. Többször odalépnek a folyóparthoz, majd – látszólag minden ok nélkül – visszafordulnak. Végül választanak egy pontot az átkeléshez. Megjósolhatatlan hogy pontosan hol kelnek majd át egy adott évben. Általában olyan folyószakaszt választanak, ahol a víz aránylag nyugodt és a túlparton kevés az olyan növényzet, amely ragadozókat rejthetne, de az is előfordul, hogy olyan szakaszon igyekeznek átkelni, ami már első ránézésre katasztrófával fenyeget. Ilyenkor gnúk százai fulladnak meg átkelés közben. Talán az átkelőhelyek kiválasztása is valamiféle felülírhatatlan genetikai örökség az állatokban.

Egyes folyószakaszok népszerűbbek, mint mások, valószínűleg azért, mert az érkező csordák már a távolból láthatják, ahogyan mások éppen átkelnek vagy elégedetten legelésznek a túlparton.

A ragadozók

A gnúk hónapokat töltenek a Maasai Mara füves szavannáin legelészve. A vándorlásukban az az érdekes, hogy mindig képesek megtalálni a leggazdagabb legelőket, bármilyen messze is legyenek azok egymástól. A gnúk evolúciója lehetővé teszi, hogy az állatok nagy távolságokat tegyenek meg különösebb erőfeszítés nélkül, akár futva, akár kényelmesen sétálva. Életük minden pillanata, viselkedésük minden jellegzetessége az időtakarékosságról szól. Még párosodni is képesek mozgás közben, az újszülöttek pedig percekkel születésük után már együtt tudnak haladni a csordával.

Bár a vándorlás oka az éhségben keresendő, az állandó mozgásnak megvan az az előnye is, hogy így számos ragadozó elől el tudnak menekülni. A ragadozók többsége nem tudja messzire követni a csordát, hiszen nem szívesen hagyják el vadászterületüket, jellemzően nem hatolnak be mások területére. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy a ragadozók kölykei általában erősen függnek anyjuktól, akik nem mehetnek messzire tőlük.

A kör bezárul

Október vége felé, amikor megérkeznek a rövid esők a Serengeti füves pusztáira, megtelnek az ideiglenes vízgyűjtők és a természet újra kivirágzik a gnúk ismét dél felé veszik az irányt. A csordák átvonulnak a Serengeti bozótvidékén, a tehenek 90 százaléka méhében már az új generációt hordozza. A bozótvidéken még együtt kelnek át, majd – amint elérik a nyílt szavannát – ismét kisebb csordákra oszlanak.

Forrás: Expert Africa