Kalandtúra Tűzföldtől Patagóniáig – 4. rész: A Torres Del Paine Nemzeti Park ösvényein

Miután eljutottunk a világ legdélebbi városába, Ushuaia-ba, túráztunk a Tűzföld Nemzeti Park ösvényein és tettünk egy felejthetetlen hajókirándulás a Beagle-csatornán, útnak indultunk következő állomásunk Patagónia felé…

Egész éjszaka esett. A buszba is esőben pakoltunk. Ez Patagónia, itt mind a 4 évszak előfordulhat egy napon belül. A kontinens itt a legkeskenyebb, csak 500 kilométer. Az állandó erős szél át tudja hajtani a felhőket az Andokon, a Patagóniai jégmezők pedig visszahűtik, így itt kifejezetten sok a csapadék. A környező, kisebb hegyeken friss hó hullott, ebből is látszódott, hogy milyen alacsonyan van a hóhatár.

Gyönyörű, ritkás erdővel borított tájon haladtunk. A Magellán-erdővel borított hegyek kezdtek körülzárni minket, a kanyargós minden dombjáról újabb mesés völgyet pillanthattunk meg. A hegyek csúcsai sziklásak voltak, melyeket felhőpamacsok vettek körül. A felhők oszladoztak, az eső csendesedett.

Hatalmas csipkés hegyek vettek körül, valamint csodás tavak és gyorsfolyású, bővizű folyócskák, amelyek zavaros olívazöld színűek voltak. Ez annak jele, hogy gleccserből erednek.

A kanyargós makadám úton csakhamar megláttuk az első jégfolyót. A Patagóniai jégmező az Antarktiszi és a Grönlandi után a harmadik legnagyobb a világon, majdnem 16,000 négyzetkilométer. 23 gleccser folyik le róla Argentínába, és 25 Chilébe. A leghosszabb 42 kilométeres. Mi most a 27 km hosszú Grey gleccser kilátópontjához tartottunk.

A patagóniai gleccserek ma is látványos, masszív képződmények. Az első gleccserképződés, ami nyilvánvaló nyomokat hagyott a tájon 3,5 millió évvel ezelőtt következett be. A jég a mai Andok keleti oldalától legalább 60 kilométerre nyúlt. Mintegy 1 millió évvel ezelőtt aztán megkezdődött Patagónia történetének legfontosabb jegesedése.

Az általánosan elfogadott nézet szerint a Patagóniai-plató szinte teljes déli részét jég fedte és egy hatalmas gleccsernyelv egészen a Magellán-szorosig lenyúlt. Magát a Magellán-szorost is a jég formálta, a tenger csak később nyomult be ide. Az Atlanti-óceán mai szintje alatti morénákból egyértelmű, hogy a Tűzföld jó részét is jég borította.
A jégkorszakokat váltó melegebb időszakokban az elolvadó jég hatalmas folyókat hozott létre, melyek az Atlanti-óceán felé igyekezve mély völgyeket vájtak maguknak. A következő jegesedés idején aztán a völgyeket gleccserek borították be, amelyek egyrészt hordalékot raktak le itt, másrészt tovább folytatták az eróziós munkát. Az utolsó jégkorszak után hátramaradt hatalmas medencék lassan megteltek vízzel és így jöttek létre Patagónia mai tavai.

A kilátópontjához először egy függőhídon mentünk át egy kisebb folyó fölött, ami a Grey gleccser olvadékvizét vezeti le. A szinte őrjöngve rohanó, 50 méter széles, rohanó áradat tajtékozva hullámzott, hatalmas vízmennyiséget elszállítva. Nem csoda, hiszen a gleccserek itt is gyorsan olvadnak, és egyre jobban húzódnak vissza. A patagóniai jégmezőn azért van kettő, ami egyelőre állja a sarat, illetve a napsütést, és tartja magát.

A híd után derékvastagságú fák közt vezetett az út, majd az erdőből kiérve egy morénató tárult a szemünk elé. Óriási volt. 3 km széles, 10 km hosszú. A legvégét kisebb morénahalom zárta el, kicsit följebb azonban egy komoly homlokmoréna duzzasztotta föl az olvadékvizet. A gleccserek nagyon sok törmeléket szállítanak. Amit oldalt raknak le, az az oldalmoréna, amit pedig a végén megolvadó jég hagy hátra általában íves gát formájában, az a homlokmoréna. Ez a jég visszahúzódása után ott marad mementóként. Most ezen kellett átkelnünk, hogy egy kicsi szigetről szemből láthassunk rá a jégfolyóra. Ez a másfél kilométeres szakasz nem volt könnyen járható. A néhány cm szemnagyságú, szürke, legömbölyített kavicsok besüllyedtek a lábunk alatt, és minden lépésnél elgurultak mögüle, ezért nehéz volt rajta a haladás.

Miután felkapaszkodtunk a szélfútta fákkal benőtt szigetre, ráláthattunk a párába burkolózó gleccserre. Nagyon messze volt, talán úgy 6 kilométerre. Itt is, mint a Földön szinte mindenhol, döbbenetes sebességgel húzódnak vissza a jégfolyók. Nemrég még a gát volt a morénahalom volt a vége, ma pedig hajóval lehetett csak odáig eljutni. A magas hegyek közül kibukkanó piszkosfehér szalag persze így is szép látványt nyújtott az előtte elterülő tóval együtt.

Kicsit arrébb egy elláposodott tavat sétáltunk körül, ahol a fák a fűfélék, a sás, a hegyek és az ég egész színkavalkádot varázsolt elénk.

A nap végére a Pehoe-tó egyik szigetére mentünk be egy gyaloghídon, ahol a szállásunk volt. Szebb környezetet kívánni sem lehetett volna. A partról szinte karnyújtásnyira voltak a Paine Grande hegycsoport csúcsai, amik körül kavarogtak a felhők az erős szélben. A lemenő nap és a felhők játéka miatt minden percben más arcát mutatta. Reménykedtünk, hogy a holnapi túrán jobb időnk lesz, mint amit ekkor láttunk.

A Tornyok

Egész kényelmesnek indult a következő napunk. Reggeli után nekivágtunk a túránknak, ami azokhoz a gránittornyokhoz vezet, amelyek a Nemzeti Park nevét adják. Tágas völgyben sétáltunk, és az éjszakai szélvihar ellenére szinte szélcsendben. Kellemesen sütött a Nap, miközben kisebb felhők úsztak át az égen. Átkeltünk egy hegyipatak hídján, amely ezután szétterült a völgyben. A híd túloldalán az őrmesterünk (kötelező helyi túravezetőnk) nekivetkőzött az erősödő szél ellenére, és mosolyogva kijelentette, hogy mostantól 2 órányi meredek kapaszkodó következik. Igaza lett. Ráfordultunk a mellettünk emelkedő dombra, amiről hamarosan kiderült, hogy csak álcázta magát, mert valójában egy egész komoly hegy. Nehéz, köves terepen haladtunk, kosárlabda méretű sziklákon lépkedve. Csak mentünk, mintha munkatáborba hajtanának. Csak az feledtette a nehézségeket, hogy visszanézve csodás dombos tájat láthattunk pampa jellegű növényzettel és kékes-zöldes színű tavakkal. Néhány szél tépázta fa jelezte, hogy milyen helyen járunk.

A domb teteje előtt vezetőnk öltözni kezdett. Napszemüveg, szélálló kabát és nadrág. Azt mondta, hogy most egy hágó előtt vagyunk, ahol irgalmatlan széllökések lesznek, olyanok, amik leborítanak a lábunkról. Több száz méteres szakadék szélén kell majd táncolnunk az elemek ritmusára. Előredőlve, terpeszállásban, dülöngélve lépegettünk, miközben a szél által felkapott kavicsdarabok csikarták végig az arcunkat. Tilos volt megállni egy pillanatra is, és nem volt szabad fényképezni sem, mert a keresőbe nézve azonnal egyensúlyunkat veszthettük volna. A szembeszélben még a lejtőkön lefelé is tolni kellett magamat. Brutális orkánban haladtunk nagyjából egy kilométert, azután leereszkedtünk az alattunk zúgó patak partjára, majd átkelve azon, rövid pihenőt tartottunk a Chiliano menedékháznál.

Épp egy lovas karaván kelt át a patakon, ami ellátmányt hozott. Indiánarcú gauchok vezették a lovakat. A férfin az elmaradhatatlan, félrecsapott, piros sapka, a hosszú hajú nőn okkersávos, barna poncho. Ápolt lovaik majd kicsattantak az egészségtől.

A folyócska partján ősi délibükkös erdőben haladtunk tovább. A félhomályban a kidőlt, vagy csak megtépázott fák mintha megmerevedett, mitikus lények lennének. Úgy tűnt, mintha folyamatosan figyelnének.

A környezetemet nézve, szinte észre sem vettem, hogy ismét keményen emelkedni kezdtünk. A meseerdőben gyökereken és köveken lépkedtünk. Lassacskán kijutottunk a fák közül, és láttam a jobbra, vagy kétszáz méterrel alattam kanyargó patakot. Előre nézve, az ég felé törő havas bércek uralták a látóhatárt, előtte pedig egy irgalmatlan méretű sziklarengeteg tornyosult. Egy teljes hegyomlás. Egy komplett hegy a labda méretűtől a busznyi méretig, egymásra halmozva.

A moréna megmászása volt az utolsó erőpróba. Nagyon hosszú és nagyon megerőltető erőpróba. 1 kilométeren 400 méter szintemelkedés.

Amikor tegnap azt hittem, hogy a combom nem bírja tovább, az mostantól már csak egy rózsaszín álomnak tűnt. Minden lépésnél az összecsuklással küzdöttem, ráadásul a viharos szél újabb és újabb rohamokkal nehezítette a haladást. Felfoghatatlan mennyiségű gránittörmelék egészen a mélyben alattam levő vízmosásig, és legalább ugyanannyi fölöttem. Kő, kő után, lépés, lépés után. Ismételt rácsodálkozások a varázslatos völgyre, miközben a fölém tornyosuló kőrengeteg kezdte eltakarni a tornyokat, ahová igyekeztünk. Még néhány száz méter megerőltető kapaszkodás, és kitárult a világ.

Minden fáradtság a múlt homályába veszett. Itt derült ki számomra, hogy mi is ez a kőhalom, amin felküzdöttem magam. A három gigászi gránitoszlop a 100 méteres szélességével és 700 méteres, vörösesbarna, függőleges falaival egy türkiz színű gleccsertó fölé magasodott, aminek a vize az oszlopok lábainál levő lejtőkön felhalmozódó kékes jégmezők olvadékából gyülemlett fel.

A félkör alakú, cirkuszvölgynek nevezett képződmény egy valamikori gleccser által kialakított formátum. Az a kőhegy, amin felküzdöttük magunkat, a kilométeres átmérőjű cirkuszvölgyből kihordott gránit egy része, tulajdonképpen egy homlokmoréna. Ebből ismét jól lehetett látni, hogy hogyan húzódik vissza a gleccser. Ezt az óriási munkát a jégkorszakban végezte, amikor az egész völgyet is kialakította, amin végiggyalogoltunk. A jégkorszak elmúltával már ezen a kőperemen volt a jégár vége, a 1800-as években pedig még jobban kezdett visszahúzódni. 1940-ben már a tengerszem túloldalán tartott, ma pedig vagy kétszáz méterrel magasabban van a vége.

Maguk a tornyok valamikor mélyen a földfelszín alatt megszilárdult és kikristályosodó magmából keletkezett, összefüggő gránittömböt alkottak, és ebből alakította ki a jég és később a szél a jelenlegi formájukat, a hegymászók legnagyobb örömére. Ezeket az elképesztő alakzatokat 30-40 óra alatt másszák meg, ami azt jelenti, hogy éjszakázniuk is a falon kell. Föl sem tudom fogni, milyen idő lehet odafönn, ha még itt a hegy takarásában is ennyire üvöltenek a szelek. Nem is maradhattunk sokáig. Pár fénykép, egy fél szendvics, és egy búcsúpillantás, majd elindultunk a hosszú visszafelé vezető úton.

Lefelé kicsivel sem voltunk könnyebb helyzetben, mint fölfelé. A lábam már feladta, beletörődött, próbálta tenni a lehetetlent. Folyamatosan kerestem a lépéseket, a keskeny ösvényen, és a félméteres szintkülönbségeket a szomszédos sziklákra támaszkodva küzdöttem le. A túra végére gyakorlatilag felemésztettük minden tartalékunkat, de a völgyben még egy megpróbáltatás hátra volt. Olyan fergeteges szelet kaptunk, amiben szinte lehetetlen volt haladni. A terep lapos volt, mégis minden lépésünk bizonytalanná vált. Belefeküdtünk a szembeszélbe, és toltuk magunkat előre.

Megérkezésünk után felmásztam az emeletes ágyra, és lefeküdtem. Ernyedtem figyeltem, hogy a tomboló vihar letépi-e a ház tetejét. Aztán miután elég erőt gyűjtöttem, levettem magamról a hátizsákom és az alaposan megdolgoztatott bakancsomat, majd elmentem vacsorázni.

Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.