Megmásztam a Kilimandzsárót! – 5. nap: Barafu tábor (4680 m) – Stella Point (5752 m) – Uhuru csúcs (5895 m) – Millenium tábor (3820 m)

Pogonyi Tibor élménybeszámolója kalandjairól a Machame-úton Afrika tetejére

2022.08.25.

Fél tíztől éjfélig aludtam, ugyanis a napközben elfogyasztott 6-7 liternyi vízmennyiség éjszaka is dolgozott. De talán mindegy is, mivel sok csoport éjfél körül indult útnak a csúcstámadásra, emiatt az egész tábor olyan volt, mint egy zsibvásár. Persze ahogy elvonultak ismét lehetett volna szunyókálni, de a nagy tengerszint feletti magasság, és a 2-3 óránként jelentkező vizelési inger ezt teljesem megakadályozta, nem is beszélve a szomszédos sátrak cipzárhúzogatásairól.

Kipihent már az előző este sem voltam, de most aztán úgy ébredtem, mint egy zombi. Az ébresztő után sokat nem kellett bíbelődni a készülődéssel, mivel este gyakorlatilag a mászó ruhámban aludtam el, a zsákomba pedig a vízen kívül mindent bepakoltam.

Egy gyors reggelit követően, fél ötkor útnak is indultunk a koromsötétben. A cél a Kibo kráter legmagasabb pontja, az Uhuru csúcs volt. Több, mint 1200 méter szintemelkedés egy 5 kilométeres távolságon, 5000 méter fölött… Mínusz öt fok lehetett, de ezen a magasságon sokkal hidegebbnek érzi az ember, ameddig nem mozog. A hegycsúcsnál mínusz tizenöt fokra és szélre számítottunk, úgyhogy a táskán kívül mindent magamra vettem, amit tudtam. Alul három réteg volt rajtam, fölül hét, ráadásul ezek közül több is extrém helyzetekre lett gyártva. A fejemen síkámzsa, sapka és szélálló kapucni volt. Reggeli közben még vacogtam, viszont néhány lépést követően már kezdett melegem lenni, ekkor már úgy éreztem, akár az űrbe is kilőhetnének ilyen felszerelésben. .

Korom sötétben, fejlámpákkal vágtunk neki a sziklás terepnek. Az égen ragyogtak a csillagok, de ragyogott a hegyoldal is a sok szerencsét próbáló lámpájától. Kőről kőre kellett megküzdeni minden lépésért, néha még kapaszkodni is kellett a kiálló sziklákba

Az ösvény meredeken emelkedett, nekem pedig egyre inkább melegem lett, ami a rosszullétig fokozódott. Megálltam egy sziklaüregnél és lezuhantam a világ legkényelmesebb kődarabjára. Le kellet dobnom magamról egy csomó réteget, hogy aztán azokat egész nap cipelhessem.  Két kisérő is odaugrott segíteni, de úgy éreztem, hogy hat kéz nem olyan hatékony, mint kettő. Tiltakozni nem volt erőm, a csapat pedig távolodott, úgyhogy engedtem a segítő kezek mozdulatainak. Megtömtem a zsákom a fölöslegesnek ítélt ruhadarabokkal, majd zihálva a többiek után indultam. Felsejlettek gondolataimban a tanmesék a sírva reszkető túrázókról, akik majd megfagytak ezen az úton.

Tyúklépésben haladtunk a széles, délkeleti völgyben kitaposott útvonalon. Ez az ösvény csak annyiban különbözött a völgy többi részétől, hogy nem volt rajta annyi szikla. Eleinte semmit nem láttunk, csupán a lábunk előtti talajt, amit a lámpánk bevilágított. Olyan nehezemre esett a járás, hogy igazán nem is voltam kíváncsi semmire. Csak túl szerettem volna lenni rajta. A keleti égen narancs-vörösen világított a vékony holdsarló, mellette pedig vörösen izzott a Mars. Ennek látványa némileg elterelte a figyelmemet. De csak pillanatokra, mivel folyamatosan a terep egyenetlenségeit kellett néznem.

Lépés, két nagy lélegzet, újabb lépés. De jó annak, aki elől megy! Ő már legalább hat méterrel előrébb, és egy méterrel feljebb jár! Kő, kő után, lépés, lépés után, egyik mély lélegzet, a másik mély lélegzet után. Éles kanyar jobbra, éles kanyar balra. Csend. Senki nem beszél. Ahhoz senkinek nincs ereje, senkinek nincs levegője. A vezető aprókat lépked, de könyörtelenül egyenletesen. Mintha gép lenne a ruhájában. Mindenki könyörgően tekint rá, hátha megesik rajtunk a szíve. Talán megállunk egy picit, talán le is ülhetünk, estleg alhatunk pár percet… De nem. Nem szól, mintha nem is látna. Nem is gép van a kabátban, hanem egy fagyos kőszikla! Már nem félek, már tudom mi vár rám. Körbevesz, átjár, uralkodik rajtam. Elérkeztem a végső határhoz. Feladom. Nincs miért.

Ekkor kezdett megvirradni, és Nap perceken belül teljes pompájával ragyogta be az eget. Még melegebb lett, és a gyaloglás is nagyon nehéz volt, úgyhogy újabb ruharétegeket pakoltam a zsákomba, ami így a vízzel és a fényképezővel messze meghaladta a tíz kilót. Gyakorlatilag csak botorkáltam. A szívem hevesen vert, a levegőt nem győztem venni, a szemem pedig majd lecsukódott a fáradtságtól. Az oxigénhiány tökéletes jellemzése. Nem csoda, itt mér legfeljebb 55%-nyi lehet, mint ott lent, a hátam mögött, valahol a mélyben.  Még alig haladtunk valamennyit, mégis a feladás gondolata foglalkoztatott. Nyilván a napok óta tartó folyamatos terhelés, és kialvatlanság, valamint a négyezer méter fölötti magasság együttesen okozták a kimerültségemet, de maga az út is kegyetlen volt.

Tudtam, hogy még nagyon sok van hátra, és tudtam, hogy még ezer méternél is jóval többet kell emelkedni, ahol még kevesebb lesz az oxigén. A hátizsák pedig mázsányi súlyával húzta a hátam, és nem engedte mozdulni a lábam. A combizmaim acélkeményen feszültek, a légzésszámom legalább ötven volt percenként, de a szívversem is legalább száznyolcvan lehetett. Ekkor az egyik kísérőnk, a vékony testalkatú maszáj Charles odalépett hozzám, és elkérte a zsákomat. Kicsit szégyelltem, de nem kérettem magam sokáig, jólesően vettem tudomásul, és egyetlen mozdulattal átadtam a terhemet. Határozottan könnyebb lett a dolgom.

Libasorban haladtunk, méternyi távolságra egymástól. Lassú, lábfejnyi léptekkel haladtunk a poros, köves úton. Túl ritkán és nagyon rövid pihenőket tartottunk, ami persze indokolt volt a hideg és az izommegmerevedés veszélye miatt. Még alig mentünk valamennyit mióta elvették a terhemet, mégis ismét úrrá lett rajtam a feladás gondolata. Azt éreztem, hogy nekem nem ez a ritmus a megfelelő, ezért engedélyt kértem a vezetőtől, hogy az aktuális pihenő vége előtt hagy indulhassak el a saját ritmusomban. Változtattam a tempón. Kicsit gyorsabban mentem, és úgy húsz lépésenként megálltam néhány mélyebb légvételre. Időnként egy csábító sziklára is leültem, de szigorúan csak 15-20 másodpercre. Így, néhány tíz méterrel a csapat előtt haladva küzdöttem méterről méterre magam fölfelé. Ekkorra már megjelentek az első betegek, akiket a korábban induló csapatokból támogattak lefelé. Fehérek voltak, hánytak és persze világukat sem tudták. Ez sem növelte az önbizalmam, de mivel időről időre erőre kaptam, csináltam tovább.

Az álmosságom is elmúlt. Visszanézve a tábor egyre kisebb lett, az annak helyet adó plató pedig egyre távolodott. A semmiben gyalogoltam. A sátor már túl messze a visszatéréshez, a végcélt pedig még csak nem is sejtettem. Mindig egy újabb, közeli célpontot kerestem, ameddig ki kell tartanom. Amikor egy családiház méretű szikla mellett megpihentünk, azt mondták, elértük az 5200 méteres magasságot. Ez valahogy újabb erőt adott. Ismét a csapat előtt vágtam neki az emelkedőnek. Az út azonban még kegyetlenebbé vált. Az aprókavicsos hegyoldal nem könyörült. Egyszerűen nem lehetett rajta megállni. Lépni kellett, méghozzá gyorsan. Ha megálltam egy pillanatra, épp annyit sodródtam lejjebb, mint amennyivel az előző lépésnél feljebb küzdöttem megam. Kegyetlen küzdelem volt. Nem tudtam, mi a jobb. Haladjak egyenesen a csúcs irányába, minél nagyobbakat lépve, és minél hamarabb túl lenni ezen az egészen, vagy kanyarogva haladni, és oldalazva csúszkálni az idők végezetéig. Nem gondolkodtam sokat. A hegy nem hagyta. Léptem, ahogy tudtam. Vissza-visszanéztem a vezetőnkre, jó irányba haladok-e. Talán az volt a legjobb motivációm, hogy mihelyt megálltam, a csoportom látványosan közeledett hozzám. Sokszor csupán pár méter volt köztünk a különbség. Úgy kígyóztak mögöttem, mint egy kiéhezett kígyó. Én pedig nem akartam, hogy elkapjon.

Valahogy annyira elterelte a figyelmem ez a küzdelem, hogy észrevétlenül elértük a Stella Point-ot, ami 5752 méteren van. Ez a kaldera peremén volt, ahonnan már be lehetett tekinteni a kráter belsejébe. Még alig múlt 11 óra. Nem hittem a szememnek, hogy már itt vagyok, és hogy egyáltalán itt vagyok. Szerencsére semmi bajom nem volt a kimerültségen kívül, a hegyibetegség semmijen tünete nem jelentkezett nálam. Nem úgy két társamnál, akik bizony már hánytak is.

Furcsa volt az időjárás. A szél természetesen fújt, hiszen ezer kilométernyi távolságra nem volt semmilyen irányban semmi, útját állhatta volna. A nap sütögetett, de a csúcs közelében pipáló vékony felhő felfogta az erejét. Nem volt igazán hideg, de a fáradtság miatt jobban esett volna, ha melegebb van. Haraptunk egy falat energiaszeletet, de nem hagytak időt a fényképezésre, ha el akartunk jutni a csúcsra. Az idő pillanatok alatt megváltozhat, és egyébként is túl magasan voltunk ahhoz, sokáig maradhassunk.

Ahogy előre néztem, mintha végtelenbe tekintettem volna. Kilométernyi távolságon kellett még leküzdeni még 150 méternyi szintet. Elindultam, de elhatároztam, bármilyen rosszullét esetén azonnal visszafordulok, már így is megdöntöttem az eddigi rekordmagasságomat. A lassan emelkedő, széles, poros út a kráterperemen haladt, Csupán egy helyen kellett a kaldera peremén egyensúlyozó sziklákat kikerülni. Balkézről megjelent az első kisebb jégmező. Függőleges oldalán jól látszódott a rétegezettsége, de még a félkilométeres távolságból is átütött fehérségen a jég oly jellegzetes kék színe. Talán harminc méter vastag lehetett, de a helyiek szerint a tél folyamán meghízhat 50 méter vastagra is. Csábító volt a gondolat, hogy odamenjek és megérintsem, de ez többnek tűnt, mint lehetetlen.

Végül hatalmas küzdelem árán, 7,5 óra alatt, pont délben elértem az Uhuru csúcsot. Őszintén szólva nagyobb eufóriát vártam a csúcsraéréskor, de inkább csak egy nagy megkönnyebbülést éreztem, amit néhány fényképpel ünnepeltem meg. Hiába, A 40%-os oxigénszint megtette a hatását.

360 fokos panoráma tárult elém. A kaldera hosszúkás alja 300 méternyivel volt alattam, barna, köves fenekén fehérlő hófoltok világítottak. Az északi oldal belső peremének oldalán ott fehérlett a négyzetkilométernyi kiterjedésű északi jégmező. Keleti irányban a Mawenzi csúcsa uralta a látóhatárt.

Sokat nem időzhettünk, indulni kellett lefelé. A Stella Point-nál megálltunk annyi időre, hogy elkészíthessük az imént elmaradt fényképeket, majd nekivágtunk a visszafelé vezető útnak. A hegyeken a balesetek szinte kivétel nélkül lefelé történnek. Az ember ilyenkor már fáradt, nem tud annyira figyelni, és mihamarabb szeretne leérni. Veszélyes kombináció. Ennek tudatában indultam meg a meredek lejtőn. A biztonság növelése érdekében elővettem a túrabotjaimat is, amelyek plusz stabilitást és fékezőerőt biztosítottak. Szinte az egész, lefelé vezető út során lehetett látni az áhított célt, a tábort. Pici pont volt, de nagyon csábító. Minden lépésnél éreztem az izmaimban a fáradtságot, és nehéz volt pontosan koordinálni a mozdulataimat. Éppen ezért még jobban kellett figyelnem. Éppen ezért nem is a tájat néztem, hanem a lábaim alatt elvonuló terepet.

Nem igazán akartam már itt lenni, túl akartam már lenni ezen a megpróbáltatáson, de úgy tűnt, ez egy végtelen út. Az a szakasz, amelyik fölfelé oly kegyetlen volt, most segített. Az apró kavicsok közé taposott sarkamra nehezedtem, és kissé hátradőlve csúsztam lefelé a hegyoldalon. Ezen a szakaszon érzékelhetően jól haladtam, habár ez is igen megerőltető volt. Ekkorra a hölgytársunkat már lekísérték a segítőink, ők messze előttünk jártak. A másik hegyibeteg, vagy kimerült férfi kísérettel, bizonytalanul ballagott előttem, de őt könnyűszerrel lehagytam. Persze amint a talaj keményebbre változott, újból lelassultam, és utolértek. Szenvtelenül néztem mi történik vele, de erről a jelenségről már eleget hallottam és olvastam. Az ember ilyenkor szite elveszti a döntésképeségét, és csak a saját túlélésével tud foglalkozni. A tábor mérete alig nőtt, valahol még mindig a végtelenben éreztem lebegni. Nem volt már erőm, de toltam magam előre, ahogy tudtam. Aztán a küzdelem meghozta az eredményt. Egy dombhoz értünk, amelynek megmászásával elértük a tábor fölső szakaszát. Még egy kisebb völgyön kellett átküzdenem magam, és megérkeztem. Visszatértem!

Fegyverhordozómnak, Charlesnak megköszöntem a segítséget, és a sátramba dobtam a hátizsákom. Ekkor konstatáltam, hogy ami fölfelé 7,5 óra volt, ahhoz lefelé 3 óra sem kellett. Megdöbbentem, mert sokkal többnek éreztem. Az az út, amit mások 14 óra alatt teljesítenek, az nekünk csupán 11 órába telt. De micsoda 11 órába! Örömmámorban úszva elbotorkáltam az étkezősátorig, és kélyesen belehuppantam az egyik székbe.

Épp a forró teát készítettem magamnak, amikor megérkezett a hír, ami felért egy kegyelemdöféssel. Nagyon nagy a szél és a tábor vízkészlete is vészesen megcsappant. Lejjebb kell költöznünk, és nincs idő a pihenésre, mert különben sötétben kell menni és tábort verni.

Nem volt mit tenni. átcsomagoltuk a felszerelésünket, és csak a legszükségesebbekkel a zsákunkban, megindultunk a 3900 méteren fekvő Millenium táborig. Az út szerencsére nem volt igazán nehéz egyenletes, kőmentes lejtőn haladtunk lefelé a holdbéli tájon. Talán a por volt a legnagyobb küzdelem. A lábunkat alig tudtuk emelni, úgyhogy rúgtuk a finom törmeléket, mint a rossz gyerekek. Ahogy egyre lejjebb értünk, belesüllyedtünk a felhőzetbe, amiből finom permetként hullott ránk némi esőszerű nedvesség. Az időjárással együtt a növényzet is megváltozott. Megjelentek a kisebb bokrok, az Erikafélék közé tartozó Cserjés Hangák.

Épp sötétedésre értünk a táborba, ami egy igen lejtős, kövekkel teli területen volt. Már nagyon nehezemre esett kikerülni a szikláknak tűnő köveket, de végül másfél órás gyaloglással 4 kilométert leküzdve, megérkeztem. A sátor csurom víz volt a kicsapódó nedveségtől és meredek lejtőn állt, de nem számított, ekkorra tényleg megérkeztem. A vacsorát követően, amiből nem tudtam túlságosan sokat magamba gyömöszölni, úgy ahogy voltam, bebújtam a hálózsákomba, és álomba zuhantam.