Mesék a Mount Everest alaptábor túráról – 7. rész: Tologassuk kicsit a határainkat

8. nap: Gokyo (4720 M) – Gokyo ssúcs (5360 M) – Thangnag (4700 M

Tudom perverz alak vagyok, de ezek a koránkelések egyáltalán nem viseltek meg. Főleg, hogy korán megyünk alukálni, ha már fél10-ig fent vagyunk az már késői fekvésnek minősül, de volt olyan, amikor fél 9-kor elájult a csapat javarésze. Ez nem azért van mert akikkel utazok koránalvók lennének, hanem mert itt ez a szokás, a rend. A kályha 9-re kihűl, az elektromosság luxus, és különben is hajnalban kevesebb a felhő, nem fúj annyira a szél és még állítólag az oxigén is több. Szóval fél 5-kor indulás, fejlámpa fejreapplikál, majd elindulunk az elsőre olyan dombosnak tűnő célpont irányába. Nem domb. Csak annak tűnt.

Juddha mint egy kecske nyergel fel, már csak egy apró pontként látszik, mi Kékestetőről jöttek kicsit nyugdíjasabb tempót megyünk. Egyelőre még csak mi vagyunk a hegyen. Hátrapillantok egy szőlőcukor, vízivás szünetben és a Gokyo-tó hegyekkel körbevéve nyugodtan fürdőzik a hajnali fényben. Jóság. Aztán előrenézek és végeláthatatlan emelkedő. Kövek és kövek…

Azt gondolod, hogy már biztos a felénél jársz. Rossz hírem van. Nem. Max egyharmad. Szőlőcukor, víz, köpködés. A felénél járva egy kisebb mélypont, 10 méterenként meg kell állnom picit meghalni. Juddhát már nem látom, a többiek mögöttem…

Azt hiszem már látom is hova tartunk (nem azt láttam). Megjelenik a hegyen pár másik arc is. Jön az utolsó fél óra. Kicsit káromkodok mert elpazaroltam a flowban az energiát, és most megint jön a 10 méterenkénti elkészülés. Ráadásul a végén mindig jönnek a nagy ingó kövek. De a nap is előjön a hegy mögül. Kezdek kiolvadni. Lassan meglátom Juddha rasztáit. Csakazértis pitbull. Meglátom a kis színes zászlókat. Felértem. Energiaszelet be, pacsi Juddhaval, napsütötte szikla kiválaszt és bámulás következik.

Körbenézel, kész, kiüt a látvány. 360 fokos panoráma vesz körül, armageddon szerűen közeledő felhő lent lassan eltakarja a gleccser völgyét. Ja hogy ő itt az Everest. Ami mögött elegánsan jön fel a nap. Örülök, hogy találkoztunk, de őszinte leszek Veled, én sokkal jobban szeretem az összes többi nem legmagasabb csúcsot. Még azokat is amelyiknek a kegyetlen nepáliak nevet sem adnak.

9 .nap: Thangnag (4700 M) – Chola-hágó (5386 M) – Dzongla (4830 M)

Gyönyörű reggelre ébredtünk ma is. Kilépsz a lodgeból 5-6 óra magasságában és ott figyel a szélcsendes táj. Izgi nap elé nézünk, és a hágó okozta izgalmak mellett az is emeli az adrenalint, hogy egyikünk a csapatból nincs teljesen jól, és ez a menet még ha fittipaldin érzed magad is kihívó, nemhogy betegen. Eldöntöttem, hogy akármi is legyen ott a hágónál ma nincs nyafi, pánik, kemény csaj leszek.

Egy völgyben emelkedünk, holdbéli/marsbéli táj, haladunk lépésről lépésre. A gleccseren is feltűnt, de mintha az egyik porter srác ki lenne nevezve testőrömnek, mert árnyékként halad hol előttem, hol mögöttem és a legkisebb megcsúszásomnál is ugrik, hogy elkapjon. Szerintem még életemben nem figyelt rám valaki ennyire…Nem egy cserfes típus, egyelőre még az egymás mellett hallgatva haladunk fázisban járunk, de elismerő reakcióideje van, illetve fizikuma, mert bár sztem kb. egy fél fejjel magasabb vagyok és szerintem kilogramban is megverem, pikkpakk elkap, vagy majd később karral felhúz néhány jeges köven.

Még mielőtt a hágó móka elkezdődne 3 hegynyi kőrakáson is átmászunk (kövek már megint a kövek…). Akkor az új szabály, hogy nem nézünk fel, hanem lépésről lépésre haladunk. Elég sokan vannak, mind a két irányba nagy a forgalom, valaki lefelé jön, valaki velünk halad felfelé. Látom a reggelinél ezerrel harákoló ázsiai csapatot, na ha ők átmennek, akkor én is.

Jó ez a lépésről lépésre technika, mert észre se veszem és már javában a hágó kövein haladunk, egyre nagyobbakat lépve. A szembejövők megértően mosolyognak elgyötört arcodon (amikor nagyot kell lépni oxigénhiányos környezetben az elég kimerítő), illetve kedvesen megjegyzik a teteje elég jeges (hurrá), de majd a másik oldalon már jó lesz. Testőröm mindent megold, ahol kell felrángat, kibiztosítja a lelkem, hogy legyen itt jég vagy hó én nem fogok elcsúszni.

A lihegésem tempója és a csendes ohfuckolás gyakorisága is nő, de azért portereket is látok meg-megállni pihenni, szóval ez még nekik is kicsit fárasztó. Jó mondjuk az ő hátán egy szekrény van. Basszus most már tényleg mindjárt ott vagyunk, látom a kis zászlókat. El sem hiszem, életem első hágója!

10. nap: Dzongla (4830 M) – Lobuche (4930 M) 

A nagy hágókalandhoz képest a Dzongla-Lobuche út egy laza levezetőnek ígérkezett. El is indultunk kicsit megfogyatkozott csapatunkkal, családias négyesben, Juddha és a testőröm, meg mi ketten M-val. 6 kilométer állt előttünk nepáli flat módon. Peace of cake.

A két völgy kereszteződésébe érve megpillanthatjuk a másik oldalon haladó populáris utat, amelyen majd hazafelé megyünk. Ijesztően sok ember mozog rajta. Az elmúlt napokban hozzászoktunk ahhoz a luxushoz, hogy szinte alig láttunk valakit magunkon kívül, így már 10-nél több trekker együttes látványa is tömegiszonnyal tölt el. Pedig mostantól ehhez hozzá kell szoknunk, hiszen jön a balkanyar és már mi is a népszerű végcélhoz, a Mount Everest alaptáborhoz vezető úton araszolunk.

Kb. 500 méter erejéig megint feltűnnek a növények, de aztán jön a jó öreg kő kő hátán talaj. Elérünk egy lapájszerű valamihez, ahol összeér a két oldali út és innentől menetelünk együtt mindenkivel, aki a BC-be tart, vagy onnan jön. Trekkingelők keverednek az expedícióknak szállító jak csordákkal, valamint porterekkel. Néha egészen extrém szállítmányokat látunk az ember vagy az állat hátán. Tábori tűzhely, ajtó, lodge fal, több 10 liter víz hordóban stb. Himalájai értelemben komoly forgalom van ezen a relatíve széles úton.

Copyright © 2018 Szöveg: Parrag Krisztina, Fotók: Vörös Tamás Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos. Források: Jefferies, Margaret (1991): Mount Everest National Park, Sagarmatha, Mother of the Universe