Nepál, Tibet, Bhután kalandtúra – 2. rész: Buddha földje

Kathmandu nyüzsgő forgataga és királyi városai után magunk mögött hagytuk Nepált és Tibet felé vettük az irányt. A tegnap elhangzottak alapján mostanra már eléggé izgultunk. Már a Tibeti vízumunk is problémás volt, nem tudtuk indulunk-e egyáltalán. Nepáli kísérőnk is elmondta, hogy már azért nem szervez Tibetbe utakat, mert rendkívül bizonytalan minden, és a helyzet egyre inkább romlik a kínai kormány politikája miatt. Izgultunk persze a nagy túra miatt is, hogy tudunk alkalmazkodni a magassághoz, bírjuk-e fizikai erővel, mennyire lesz hozzánk kegyes az időjárás?

A vízum nem jött meg a szállodába, így elindultunk érte a Kínai követségre. Várakoztunk, vitatkoztak, fokozódott a helyzet. Aztán lapot húztunk a 19-re. Kimentünk a reptérre, és feladtuk a csomagokat, mert a gép nem várt. Várakozás, izgulás, alternatívák latolgatása. Aztán befutottak a papírokkal. Átverekedtük magunkat az utazókon, rohantunk, kérleltünk, szépen néztünk, mert utolsó felszólítás volt. Utolsóként léptünk a fedélzetre, és nemsokára felszálltunk. Elindultunk a legendák és a Nagy Kaland felé.

A gépen alig voltak, nagyjából harmincan, úgyhogy mindenki ablak mellé ülhetett. Vártuk a csodás hegyvidék látványát. Felhők ültek a tájon, de a nagyobb hegycsúcsok azért átdöfték rajtuk hóval fedett bérceiket. Lassan közeledtünk Mijolangszangma istennő lakhelyéhez. Aztán fordult a gép egy elegánsat, és fölé repült, úgyhogy egyik oldali ablakból sem láthattuk.

A Himalája két párhuzamos hegyláncból áll, amelyek itt a keleti végen szinte eggyé válnak. A déli lánc a magasabb, minden nyolcezres itt található. Éppen emiatt a dél felől érkező monszun a gigászi akadálynak ütközve felemelkedik, lehűl, és az így esővé váló pára hatalmas csapadékmennyiséggel áztatja ezeket a lejtőket. Négyezer méter fölött, ahová már jóval kevesebb nedvesség jut, természetesen hó hull. A két hegylánc közötti medencék szinte sivatagok a lefelé ereszkedő légáramlatok miatt, itt a folyók tartják fenn az életet. Tavaly az ezen a területen található Mustang régiót volt szerencsém meglátogatni. Aztán az észak felé haladó légáramlás újabb, habár kisebb akadályba ütközik, ami a maradék nedvességet is kicsalogatja az ismét felemelkedő levegőből. Az északi hegylánc után a táj fennsíkká válik, ami nem is annyira sík, viszont egyetlen pontja sincs 3.500 méter alatt. Na, ide csapadék csak elvétve jut el, az is leginkább hó formájában. A Magyarországnál hússzor nagyobb Tibet több mint felét ez a fennsík foglalja el, aminek nyolcvan százalékát gleccsermezők borítják. Innen indulnak Ázsia legnagyobb folyói, az innen eredő vizekből iszik a Föld lakosságának legalább 40 %-a!

Ahogy a gépünk a Tibeti légtérbe ért, a fent leírtak miatt rögtön változott a táj. A hegyek ellaposodtak, és a kopár táj fehérsége sárgásbarna árnyalatokba váltott. Ezt csak itt-ott színesítette a folyók kanyargó zöldszalagja. A felhők szétszakadoztak, és csak a háttér színesítése miatt maradtak kisebb foszlányok. Települést csak elvétve láttunk.

Egyórás utazást követően egy teljes kör megtételével ereszkedtünk be a Lhászai repteret befogadó völgy aljába, ahol a kínai hadsereg gondosan ügyelve a részletekre, demonstrációként kiállította a teljes fegyverarzenálját a teherautótól a vadászrepülőig.

A gépből kiszállva azonnal lehetett érezni a 3 500 méteres magasság hatását. A levegőt kicsit sűrűbben és mélyebben kellett venni, a járásunk kissé elbizonytalanodott, mintha bevágtunk volna egy felest, a Nap pedig szinte szúrt. Hát ez az érzés jelentette, hogy megérkeztünk! Az első akadályt, az országba való belépést sikerült megoldani. Kétszer kétsávos úton haladtunk Lhásza felé, de csak hatvannal, mert ha már megépítették ezt a teljesen fölösleges méretű utat, akkor legalább hosszú ideig csodálhassuk, és otthon majd ódákat zenghessünk a hős kínaiakról. Nyilván emiatt épültek a forgalom nélküli út mellé a hiper-szuper benzinkutak is.

Lhásza is sokat változott. A főúton már nem lehetett gyalog átkelni, sétálni kellett egy gyalogos felüljáróig, majd vissza a kiszemelt üzlethez. Ez ezen a magasságon nem kis többletenergiát igényelt. Sok volt az új szálloda, pláza és irodaház, de lakótelepek is szép számmal épültek.

Az estét a Barkor-bazárban lődörögve töltöttük. Az árusuk jó része már kínai volt éppúgy, mint a portékájuk. A rendőrök folyamatosan ellenőrizték a kézműves termékeket árulókat, mivel féldrága kövek és az abból készült ékszerek árusítása tilossá vált, erre csak a kínaiak által üzemeltetett, megadóztatott ékszerüzletekben volt lehetőség. A boltokban leginkább csak kínai hamisítványokat lehet találni, ami meg nem az volt, azt méreg drágán mérték.

Történt még érdekes változás. A gmailt és a facebookot teljesen letiltották, és a kínain kívül semmilyen SIM-kártyával nem lehet telefonálni, azt pedig külföldi nem vehetett. A bank automaták csak kínai bankkártyát fogadtak el, sem a VISA, sem a MASTERCARD nem működött. A boltokban a legtöbb helyen az angolt sem érték, kizárólag csak a kínait.

A vacsorára elfogyasztott fokhagymás jaksteak igencsak jól esett, de még jobban örültem annak, hogy gyakorlatilag semmilyen egészségügyi problémám nem jelentkezett a magasság miatt.

Az éjszaka már nem volt ennyire pozitív. Tulajdonképpen aludtam, de nagyon felületesen, és sokat forgolódtam. És mint ahogy a mondás is tartja, aki nem alszik jól, fáradtan ébred.

Első utunk a Drepung kolostor volt, ami az egész Tibeti régióban a második legnagyobb. Tényleg óriási, legalább kétszáz hektár területen fekszik egy hegy lábánál, de azért annyira meredek részen, hogy a felkészületlen turista igen keményen megszuszogósodjon. A kimért mozgás ellenére is hegyibetegség-határos állapotban baktattam fölfelé. Mihelyt egy kicsit is gyorsabban mozdultam a kelleténél, azonnal mocorogni kezdtek a hangyák a fejemben, és rossz közérzet próbált a hatalmába keríteni. A megállás és néhány korty víz rögtön segített, aztán néhány tíz lépcsőfok, és kezdődött megint az egész elölről. Úgy kb. ötszáz lépcsőfok volt. A Nap pedig rendkívül vidáman sütött. Úgy értem átsütött a ruhán is. Harminc fok, hosszú nadrág, póló, vékony pulóver, sapka és napszemüveg. Meg jó sok napkrém. Dög meleg volt, de nem izzadtam, mert a száraz levegőben azonnal elszublimált rólam minden nedvesség.

A valamikori tízezer szerzetes helyén ma négyszáz él, de az épületkomplexumot nagyjából az eredeti állapotra restaurálták. Persze ezt azért kellett, mert a kulturális forradalom szele söpört végig rajta. A koromfeketére füstölődött konyhájában most is folyamatosan főzték a tibeti teát, de annak idején egy öt köbméteres üst alatt ropogott a tűz folyamatosan. Az imaterem díszítése szemkápráztató volt, az élénk színek orgiája. Arany, élénkzöld, királykék, piros, élénksárga és fehér.

A négyszögletes, pici zászlókkal díszített oszlopok színesen mintázott oszlopfőkön keresztül tartották a fa mennyezetet, amit színes drapériák takartak. Az oszlopok közt sorakoztak azok a szőnyeggel takart padok, amelyeken a szerzetesek ülnek. A falak telefestve mindenféle Buddhákkal és segítő szellemekkel, üvegezett polcokon gyönyörű Buddha szobrok díszesen felöltöztetve, kisebb, szintén üvegezett polcokon színes selyemtakarókba csomagolt imakönyvek. Az egyik oldalsó szentélybe csak férfiak mehettek be, mert egy női segítő szellem otthona volt, és mint tudjuk, ahol több nő van, ott sok jóra nem kell számítani (elnézést az érintettektől).

Egy oldalsó kiszögellésben egy sárga galléros, vörös köpenyes láma olvasott imakönyvéből.  Az apró szobrokat és festményeket nézegettem néhány férfitársammal, amikor megszólított, és magához intett. Miközben tovább mormolta imáját, egy zöld-kék-vörös-narancssárga zsinórból csomózott függőt adott át nekem miután megáldotta. Óriási boldogság közepette botorkáltam le a lépcsőkön, és miközben tovább csodáltam a templombelsőt új kincsemet markolásztam. Ekkor elkezdtek gyülekezni a szerzetesek, leültek az alacsony padokra, bal vállukra vetett sárga sapkájukkal. Ők ugyanabba a buddhista rendbe, a Sárga Süvegesekhez tartoztak, mint a Dalai Láma. Ekkor egy elképzelhetetlenül mély és erős torokhang zengte be a teret. A csodás hang a gyomig hatolt, még a zsigereimben is éreztem. Amikor egy kissé magasabb hangon dallamos imaolvasásba kezdett, és a szerzetesek is csatlakoztak hozzá. A ritmusosan lüktető tibeti énekes-szövegmondás hangjai átjárták az egész kolostort. Nem volt mit tenni, leültem melléjük, és tátott szájjal hallgattam az égi zenét. Egyszer csak fiatal szerzetesek pattantak föl a helyükről, és rohanva távoztak. Kisvártatva futottak visszafelé, miközben kezükben rézkancsókat szorongattak. Aztán fürge mozdulatokkal meleg, tibeti jakvajas teát töltögettek az imádkozóknak. Még lehetett volna egy kicsit sétálni a találkozóig, de a lábaim nem mozdultak. A maradék húsz percet a színes dekorációt nézegetve, ebben az éteri légkörben töltöttem, miközben az ajándékom még mindig a markomban lapult.

Ebéd után a Sera Kolostort látogattuk meg. Előző látogatásom óta itt is hatalmas felújítások folytak, és folynak jelenleg is. Az akkor még düledező épületek teljesen rendben vannak, az a hányingerkeltő, penetráns szag, aminek a receptjéért még az ázott görény is sírva könyörgött volna, teljesen eltűnt. A hely arról híres, hogy a szerzetesek vitatkozva tanulnak. Minden tanulónak van egy vezetője, egy tanítója, aki kérdést tesz fel számára. Amennyiben a válasz helytelen, hatalmasat tapsolva és dobbantva fejezi ki nemtetszését, miközben maláját a karján keresztül a vállára csapja. Ha a vita elég érdekes, mások is csatlakoznak. Amennyiben nem tudnak a kérdésben egyezségre jutni, másnap délelőtt a könyvtárban próbálnak információt szerezni, délután pedig folytatják az oktatást. A pici, fáktól árnyékolt udvart betöltötte a hangzavar és a tapsok éles csattanása.

A templomrészbe gyermekeket vittek, mert ott olyan szellemek munkálkodnak, akik a gyerekbetegségeket gyógyítják, illetve a nehezen kezelhetőket megszelídítik. Miután a belső térben egy kicsi korát járnak, a gyerkőc orrára egy függőleges koromcsíkot húznak, és ezzel a dolog le is rendeződött, mert szülő ettől többet talán nem is tehet.

Amikor beesteledett, kitaxiztam a Potala Palota előtti térre. A pompásan megvilágított épület mintha csak egy képeslapról mosolygott volna rám. Hatalmas épülettömbje szinte lebegett a koromfekete égen. Vörös és fehér falai magabiztosságot, és időtlenséget sugároztak. Csak álltam a térem és bámultam ezt a csodát, amit éppen csak az nem láthat, akinek ez az otthona, akinek egyedüli rendelkezési joga van fölötte. Hatását még az az óriási, gusztustalan, ide nem illő szökőkút sem tudta tompítani, amit vele szemben építettek fel, és amiből a vízoszlopok egy iszonyatosan ordító, kínai harci induló ritmusára lövelltek a levegőbe.

Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.