Nepál, Tibet, Bhután kalandtúra – 4. rész: Tashi Delek! Jó egészséget!

Shigatsebe indultunk a Brama Putra völgyében. Ez az egyik szent folyó, ami a Kailas lábától ered. Utunk egészen kiváló minőségű volt, elfogadható minőségű illemhelyiségekkel. Ez a változás gyors és pozitív az előző utamhoz képest.

Amikor elindultunk alacsonyan ültek a felhők a tájon, és csöpörgött az eső. Miután magunk mögött hagytuk Lhásza külvárosi panelrengetegét, mutattak egy hegyet, amelyen Jarca Gumbut gyűjtik. Ez a csodakukac, növény is és állat is. Valójában egy lepke hernyója, amit egy gomba megtámad, és kinő belőle annak termőteste. A Láma utasítására csak egy hónapig gyűjthető. A hagyományos orvoslás csodaerőt tulajdonít neki. Porítva teát készítenek belőle érrendszeri betegségek, sőt rák ellen is.

A folyóvölgyben tovább haladva egy kicsi településhez értünk, ahol a borókagyantából hagyományos eljárással készítik a füstölőket. Vízikerekek által hajtott fakalapácsokkal vízzel kevert pépet készítenek, és ezt formázzák a megfelelő alakúra.

A kietlen tájon a szürkés-barnás-sárgás hegyek meredek oldalán csak mutatóban jelentek meg növények. A víz erodáló hatását így semmi nem lassítja. A vízfolyások mély árkokká, később völgyekké válnak. A nagyobb kődarabok, amikkel a csapadék és a fagy egyelőre nem bírt, bizonytalan egyensúlyi helyzetben szanaszét hevernek, de bármelyik pillanatban megindulhatnak a folyómeder irányába. A további aprózódást a folyó ereje végzi. A valamikori Thetis-tenger mélyéről származó üledék rétegződése jól látszódott. A változó színezetet a lerakódó ásványok okozták.

A szurdok egyre keskenyebbé vált, a hegyoldalak egyre meredekebbek lettek, tetejüket pedig hó fedte. Az eső egyre jobban esett. Meghatározott sebességgel kellett haladnunk, mert az ellenőrző pontokon perc pontosan kellett megjelennünk. Ha hamar értünk oda várni kellett, ha késésben voltunk bele kellett taposni a gázba. Paródiaszerű volt, hogy minden ellenőrző pont előtt autók várakoztak az út szélén. Tibetiek egyébként csak akkor mehettek az ellenőrző ponthoz, ha kínai nem állt ott.

A folyó túloldalán láttunk egy bőn kolostort. Bemenni nem lehetett, de meséltek róla. Ez a vallás volt az eredeti ezen a területen. Ez egy animista, természetimádó vallás, amely minden természeti jelenségben szellemet lát, ezért mindegyiknek áldozik. A templomuk és ruhájuk a buddhistákéhoz hasonló. Amikor egy fiatal fiút szerzetesnek adnak, fizikálisan is megnyitják a harmadik szemét. Magyarán mondva lyukat ütnek a homlokcsontján. Az ő vallásukban voltak zászlók, a Tibeti Buddhizmus tőlük emelte át az imazászlókkal és a tiebochekkel (álló zászlókkal) díszítés szokását. Más irányzatokban ez teljesen hiányzik. Ők azok, akik fordított irányban járják korát, és kosfejekkel védik a hidakat és a bejáratokat védelmező céllal..

Később az eső elállt, a táj kinyílt, félsivatagos medencévé vált, amit távoli hegyek határoltak. A homokos-köves talajon egy tsiavs nevű lilavirágú, kisméretű, zanótszerű bokor tenyészett, amit semmire nem használnak, még a jakok sem legelik. Az ültetett fűz- és nyárfákon kívül más növény nem is látszódott.

A fennsík közepéből egy réteges szerkezetű, százötven méteres, kopár domb nőtt ki, amelyen látszódott a lemeztektonika ereje, mivel vízszintesen lerakódott rétegei úgy negyven fokkal el voltak billenve. A hely jellegzetessége, hogy a környékbeliek itt végzik az égbetemetési szertartásokat. Ennek hagyományos, bőn módja volt az, hogy a haldoklót felvitték és magára hagyták, a többit a keselyűk végezték el. Volt úgy, hogy a madarak napokig nem jelentek meg, azt a következő élet szempontjából rossz karmának tekintették. A buddhista szertartás szerint a holttestet viszik föl a hegytetőre, erre specializálódott szerzetesek apró darabokra szeletelik a csontokkal együtt, és így adják a keselyűknek.

Háromszázhatvan kilométeres utazás után érkeztünk meg a 3 850 méteren fekvő Shigatse városába, ami Tibet második legnagyobb városa, és a Pancsen Láma otthona. Ő a Dalai Láma párja, a kettős hatalom másik tagja. Amikor a dalai láma utódját keresik, ő hagyja jóvá a kiválasztás eredményét, és fordítva. A Dalai láma inkább egyházi vezető, a Pancsen inkább világi ügyeket intéz, de vannak átfedések. Eredetileg külön tartományok vezetői voltak, de az 5. Dalai Lámától kezdve kialakult ez a kettős vezetés. A város a kolostor köré épült ki az utóbbi huszonöt évben. Eredetileg itt egy kis templom állt.

A 4. Pancsen Láma Tanította itt az 5. Dalai Lámát, és amikor ez hatalomra került, hálából kolostort alapított számára, ez lett a mai Shigatse. Tőle nem messze felépítették a Potalához nagyon hasonló palotát is, amely funkciójában is a Lhászai megfelelője. Azóta a két méltóság folyamatosan újjászületik. A Pancsen jelenleg a 11., a Dalai a 14. a sorban. A mostani Pancsen Láma 18 éves, és nemrég választották meg. Elődje egyértelműen kínai befolyás alatt állt, ezért kérdéses volt a Dalai Láma reinkarnációjának pártatlan kiválasztása. Utódja is valószínűleg hasonlóan befolyásolt. Nyilván ezért történt, hogy a mostani Dalai Láma 2016-ban bejelentette, megtalálta utódját, ezért nincs szükség a kínai befolyású jóváhagyásra.

Délután ezt a kolostort látogattuk meg. Ez is hatalmas területen fekvő épületegyüttes. Fénykorában több mint huszonkétezren éltek itt, ma hétszázan. A barbár, vörös betolakodók itt is lerombolták az épületek nagy részét. Az értékeket úgy próbálták megmenteni a szerzetesek, hogy elásták azokat, és emeletnyi földréteget hordtak rá, mintha a templomok alacsonyabbak lennének. Nem tudták ugyanezt megtenni a ma is legnagyobb, 60 méter magas (én rátartással 22-nek tippeltem) bronz Buddhával, amit a XX. század elején készítettek. Ezért az épületet gabonatárolónak álcázták, és telehordták árpával. A trükk bevált, a szobor megmenekült.

A házakat újraépítették, de mégis időutazás volt a zegzugos utcák fehér falai közti bolyongás. A templomok, amiket csak az egyszerűség miatt nevezek így, valójában az új életbe távozó lámák földi maradványainak díszes sírhelyei, gyönyörű kialakításúak, falfestményeik pedig hihetetlenül aprólékosan kimunkáltak, és újak lévén jól láthatóak. A mécsesek, a víztartó edények és az adománygyűjtő ládikák természetesen itt is láthatóak. A bejáratokat az évszakok ábrázolásai, és Fo Kutyák védik, valamint olyan fekete jakszőr szőttesek, amelyekre fehérrel festették a végtelen csomót, a végtelen szeretet jelét.

Itt szemléltük meg először alaposabban a Darmát, az életkereket, ami a Buddhista filozófia alapvető ábrázolása. Egy barátságtalan kinézetű lény, a Föld védelmezője tartja fogai és karmai közt az élet körforgását. A festmény három koncentrikus körből áll. A legkülső tizenkét részre tagolt, és az élet legalapvetőbb jelenségeit, annak okait mutatja be. A középső hat részre osztott. A fölső három a fölső, az alsó három az alsó világot ábrázolja. Legfölül az istenek, tőlük balra az emberek, jobbra a félistenek vannak. Alul középen van a pokol, tőle balra az irigyek, az éhezők, jobbra pedig az állatok. A folyamatból csak úgy lehet kilépni, a Nirvánába jutni, ha jól élsz, kijavítod a hibáidat, és legalább egyszer minden mezőben éltél. A kívül álló Buddha mutatja, hogy van lehetőség ennek megvalósítására. A legbelső körben négy állat van, amelyek az elkerülendő rossz tulajdonságokat jelképezik.

A hívők itt is rótták koráikat végeláthatatlanul a kolostor körül, miközben árusok sora próbálta értékesíteni portékáját. A vacsorát egy kolostor melletti tibeti étteremben fogyasztottam el. Párolt gomba, főtt burgonya és sült tök mellett döntöttem, és az egészet megfejeltem egy kis sült paprikával. Na, ez betyáros volt! 15 cm-es csilipaprikák finoman párolva. Füstölt a szám, de nagyon ízlett. Mondjuk nem érte el a tegnapi fokhagymás jaksteak szintjét, de mindenképpen emlékezetes maradt.

Ma először a helyi dzonghoz, a közigazgatási központhoz látogattunk el Shigatse-ban. Ez kísértetiesen hasonlít a Lhászai palotához persze sokkal kisebb. Ezt a Kínai kormány építette a Pancsen Lámának, a jó barátjuknak, hogy megpróbálják a tekintélyét a Dalia Lámáéhoz emelni. A szomszédságéban működik egy gyógyító kápolna. A betegek egy speciális sörrel álnak sorba, és a gyógyító láma ezzel végzi el rajtuk a tisztítószertartást.

Ma reggel a 150 km-re levő, 4 200 méterem fekvő Sakya-ba indultunk a Barátság Főúton. Széles, lapos völgyben haladtunk. A kétoldalt húzódó hegyek talán ötszáz méteresek lehettek. Itt-ott gyűrődések is látszódtak rajtuk, de az idő könyörtelenül koptatta őket, mély barázdákat vágva felszínükbe. Így viszont elképesztő színkavalkádot láthattunk. A sárga, a barna, a vörös, és néhol a kékes árnyalatok változatos összevisszasága színezte a hegyoldalakat, méterről-méterre újrafestve a talajt. A hegyeken semmilyen növényzetet nem lehetett látni. A völgy lapos alján azonban a tegnap már említett lila virágú tsiavs tenyészett óriási számban. Messziről szemlélve a mi levendula mezőinkhez hasonlított.

Az út mellet tanyaszerűen helyezkedtek el az épületek, amelyek ugyan régi stílusúak, de új építésűek voltak. A Kínai kormány olcsón adja a helyieknek, csak költözzenek le az út mellé, hogy szem előtt legyenek. De azért itt is a régi életmódot próbálják folytatni. Az udvarokon ott a régi-új felfedezés a lemezből hajlított homorú tükör, aminek fókuszpontjában melegítik a vizet alumínium kannában, de ott a szabályos boglyába rakott szárított jaktrágya is.

Erről jut eszembe a tibeti házasság. Hagyományosan a fiútestvérek közösen vesznek el egy lányt. Régebben az anya választotta, most már inkább a legidősebb fiú. A kiválasztási kritériumok nagyon szigorúak. Először is jól kell tudni jaktrágyát szárítani. Ez azt jelenti, hogy olyan vékony lepényt kell gyúrnia, hogy a falra tapasztott anyagban ne élhessenek meg rovarok, mert elégetésekor azok elpusztulnának. Másodszor tudnia kell tüzet gyújtani a szárított trágyából. Harmadszor tökéletes csiliport kell tudnia gyártani, amit a maszala fűszerben használnak. Amennyiben ebben a házasságban gyermek születik, az a legidősebb férjet tekinti apjának, a többiek a nagybácsik.

Délben egy pihenőnél álltunk meg, ami a Friend Highway 5 000 kilométerénél van Sanghajtól mérve. Itt 4 200-on azért már lehetett érezni a magasságot. Már mélyebbeket lélegeztem, ami néhány gyorsabb lépés után zihálássá vált, ezt pedig enyhe megszédülés tett még vidámabbá. Itt már az egyensúlyérzékelésem is bizonytalanná vált. Ha megálltam, folyamatosan olyan érzésem volt, mintha mozogna a föld alattam. Innen kezdtük meg emelkedésünket a Tsola hágóra, ami 4 600 méteren van.

A hágó tetején imazászlók erdeje reptette a mantrákat az égiek felé. A teherautók már nem fértek át alattuk, de az önkéntesek segítettek átbújni alattuk. A csúcsra gyalog mentünk föl. A látvány mindenféle szempontból lélegzetelállító volt. Lassú lépések, mély lélegzések. Eszembe jutott a búvárkodás. Elegendő levegő se itt, se ott. És eszembe jutott a keszonbetegség, amikor is a vérben oldott gázok a csökkenő nyomás hatására elkezdenek buborékká válni. Nos, ezt a folyamatot én is kezdtem átélni, csak mivel én egy búvárhoz képest lassabban emelkedtem, a gázok folyamatosan távozni tudtak. Itt is, ott is.

A távolról kopár talajon milliónyi növény tenyészett. A leglátványosabb a törpe írisz volt, amely mindig magányosan mutogatta szépségét. A többiek apró virágúak voltak, fehérek, vagy sárgák és tenyérnyi lencseformába tömörültek a szél elleni védelemül. Klasszikus punavegetáció. A távolban havas hegycsúcsok fehérlő sávját lehetett látni.

A hágóról leereszkedve bekanyarodtunk a Sakya völgybe. Megváltozott a házak megjelenése. A falak színe kékesszürke lett, sarkaik függőlegesen vörös és fehér sávval voltak díszítve. Az ablakok körül fekete sáv díszlett, ami a Nap melegét hivatott a házba terelni. Éppen olyanok voltak, mint amilyeneket tavaly, a nepáli Mustang-régióban láttam.

A Sakyai kolostort a XI. században alapították. Vezetője a Sakya Láma, aki a Sakyai régió vezetője. Ő a Vörös Sipkás rend vezetője. Jóban volt a Mongolokkal, kölcsönösen támogatták egymást. Befolyása és hatalma olyan nagy volt, hogy rendszeresen kapott kincset a környező országok uralkodóitól. Az egyetlen láma, amelyiknek a mai napig különleges előjogai vannak. Történt egyszer, hogy egy este túl sok sört ivott, és gyorsan elaludt. Álmában egy szellemi lény jelent meg előtte, és azt mondta neki, hogy nősüljön meg. Felébredvén meg is fogadta a tanácsot. Azóta a Sakyai Lámának felesége van, de csak neki a rendből, sőt hosszú hajat is növeszthet. A jelenlegi Indiában él illegalitásban.

A völgy két oldalára két kolostor épült. Az északit a kulturális forradalom alatt teljesen megsemmisítették, és nem is állították helyre. A déli az szerencsére megmenekült. Felépítése kicsit más, mint amit eddig láttam. Bástyákkal erősített várfalán belül egy hatalmas templomépület található, mögötte pedig ott sorakoznak a szerzetesek cellaházai. A templom bejáratát két óriási, fából készült, szörnyűséges külsejű alak védelmezi. A központi épületrészt negyven vastag faoszlop tartja. Átmérőjük majd egy méteres, magasságuk pedig eléri a nyolc métert. Mindegyiket egy kőkorongra állították.

Az emberek állítólag sehogy nem tudták felállítani azokat az óriási súlyuk miatt, ezért a láma segített a munkásoknak úgy, hogy egyik kezével az oszlopot emelte meg, a másikkal pedig a követ tolta alá. A központi imatermet itt is kisebb helységek vették körül, amikben az új életbe távozott lámák hamvait őrizték. Ezek a sztúpák is bronzból készültek, és tenyérnyi drágakövekkel díszítették őket. Egy másik helységben szobrok sorakoztak a végeláthatatlan polcokon. Mind-mind ajándék.

Egy másik imaterem mögött egy folyosószerű óriási helység láttán eltátottam a szám. A legalább harminc méter hosszú, tizenkét méter magas falon polcok futottak teljes magasságban, amelyek roskadásig voltak rakva selyembe burkolt imakönyvekkel. Volt közöttük a „szokásos” ötvenszer-tizenötször-tíz centis, de volt olyan is, amelyiknek elképesztő, másfélszer-egyszer-egy méteres nagysága volt. Ebben az egyben sűrítve benne volt az összes többi tanítása. Ennek az egynek az összefoglalása pedig az „Om Mani Padme Hum” mantra. A könyvtár a buddhizmus legnagyobb gyűjteménye, összesen 84.000 darab! Még az írásmódjuk is különleges. Az összes lapot kézzel írták, méghozzá aranyból, ezüstből, vagy drágakőből készített tintával.

Ezeket most a kolostor udvarán ücsörögve írtam, mialatt a többiek akklimatizációs pihenést folytattak a szobájukban. Miközben gépeltem számtalan érdeklődő szerzetes és zarándok ült mellém, és nézte mit csinálok. Elképesztő volt az rácsodálkozás, ahogy tágra nyílt, mereven rám szegezett szemmel próbálták megfejteni annak értelmét, amit csinálok. Ráncos, cserzett arcukkal, rezzenéstelen szemhéjaikkal ültek mellettem, miközben megállás nélkül pörgették imamalmaikat, és mormolták mantráikat. Egyszer egy magasabb beosztású szerzetes jött felém, majd a mellettem levő ajtó tibeti lakatját kezdte babrálni. Állítólag ezeket a saját kulcsuk nélkül lehetetlen kinyitni. Mozdulataira óhatatlanul felkiáltottam, mire rám mosolygott. Fényképezőmre mutatva megkérdeztem, lefényképezhetem-e a kulcsot, mire felém nyújtotta. Megkértem, mutassa meg nekem a másik, a díszes oldalát, mire elkomorodott, és köpenye alá dugta. Nem lett róla képem.

Délután olyan 22 fokos volt a hőmérséklet, de már kezdtem kicsit fázni, pulóverben sétáltam a városkában, ahol összesen 3 magyar, 2 angol, és 11 orosz külföldi tartózkodott. A település teljesen modern tibeti hangulatú kínai kisváros volt. A kukás autón őrületesen hangos kínai zene üvöltött, csak kínai boltot és éttermet lehetett találni. Az emberek olyan csodálattal néztek, mintha mi lennénk itt az első európaiak. Odajöttek, néha megtapogattak, nézték mit csinálunk. Teljesen meglepődtek, amikor tibetiül rájuk köszöntünk. A gyerekek egymás vagy, anyjuk háta mögé bújva próbáltak angolul ránk köszönni, aztán elszaladtak.

Este kilenc környékén még mindig 17 fok körül volt, de már a ruháim nagy részét fel kellett vennem, annyira fáztam. Közben arra gondoltam, hogy holnap délután már az Everest északi alaptáboránál leszünk, 5 300 méteren. Vajon ott hogy fogom érezni magam?

Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.