Patagóniai kalandtúra gyorstalpaló – Patagónia őslakosai

Betelepülés

Az amerikai kontinens betelepülésével kapcsolatos elméletek száma szinte végtelen. Van aki az Atlanti-óceánon keresztül érkező egyiptomiaknak, van, aki a Csendes-óceáni szigetvilágból jövő polinéziaiaknak tulajdonítja az emberi civilizáció megjelenését, de olyan elmélet is született már, miszerint az egész emberiség bölcsője itt ringott. Mindazonáltal a legelfogadottabb elmélet szerint az ember a Bering-szoroson keresztül érkezett Alaszkába, mintegy 20,000 évvel ezelőtt. Akkoriban a jégkorszak hatására a Bering-szoros szárazulat volt, így Szibériából az állatok és az emberek is átvándorolhattak az amerikai kontinensre. 18,000 évvel ezelőtt aztán a jég elkezdett visszahúzódni, így megnyílt az út dél felé.

A legkorábbi régészeti leletek szerint a Tűzföldön 10,000 évvel ezelőtt jelent meg az ember. Patagónia-szerte találunk korai sziklarajzokat, festményeket, de talán a LaCueva de las Manos (A kezek barlangja) a leghíresebb mind közül. Ezek a festmények úgy készültek, hogy az alkotó a sziklafalra helyezte kezét, majd valamilyen fúvócsővel növényi festékanyagot fújt rá, így a falon a kéz negatívja látható.

A tehuelche nép

1520 előttről nincsenek feljegyzések Patagónia lakóiról. Magellán expedíciójának szorgos krónikása, Antonio Pigafetta ír először a guanakó-bőrbe burkolt óriásokról.

Az őslakosok barátságos és nyitott természetét bizonyítja, hogy rendszeresen együttműködtek a területre érkező fehér emberrel. Az első chilei és argentin telepesekkel is ők keresték a kapcsolatot és hamarosan virágzott köztük a kereskedelem. Az őslakosok guanakó húst és bőrt, rókabőrt, borzbőrt, strucctollat adtak dohányért, kalapokért, alkoholért, szerszámokért és lisztért cserébe. Jól ismerték a környéket, így szívesen elkalauzolták az újonnan érkező telepeseket. Az első találkozás tehát nem volt különösebben traumatikus egyik csoport számára sem. Az elkerülhetetlen konfliktust a fehér ember föld utáni sóvárgása okozta. Az őslakosok nem ismerték a magántulajdon fogalmát (csak a kutyák és a lovak voltak magántulajdonban), társadalmukban a föld közösségi használatú.

A név eredete

Asz egyik legismertebb elmélet szerint Patagónia az őslakosokról, a tehuelche indiánokról kapta nevét, akikkel Magellán először csak hatalmas lábnyomok formájában „találkozott”. Ezért nevezte el őket „Pata Grau-nak” [portugál - nagy láb]. Egy másik történet szerint az őslakosok a kor népszerű lovagregényében, a Graeciai Primaleonban szereplő Patagonra emlékeztették Magellánt, aki ezért ezt a nevet választotta számukra. Végül, de nem utolsó sorban, a név eredetére vonatkozó elméletek között találunk olyat is, amely szerint az őslakosok szegénységét és spártai életmódját látva Magellán emberei a szinte értéktelen portugál fillérről a „patacaóról” nevezték el Patagónia lakóit.

A nagy lábra vonatkozó teóriát Perito Moreno cáfolta meg, amikor több tehuelche indián lábát megmérte és arra a következtetésre jutott, hogy a valóban jóval az átlag feletti testmagasságukhoz képest a lábuk mérete kicsi. Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy Magellán ettől még láthatott hatalmas lábnyomokat a tengerparton, hiszen az indiánok vastag, guanakó-bőrból készült lábbeliket viseltek.

Életmód és szokások

Bárhonnan is ered a patagóniaiak neve, az biztos, hogy ők magukat aonikenknek nevezik. Persze akkoriban senki nem jutott eszébe ezt megkérdezni tőlük – ahogyan az a gyarmatbirodalmak korában jellemző volt. Az őslakosok guanakóra és nandura vadásztak, gyökereket, bogyókat, gyümölcsöket és magvakat gyűjtögettek.

Nomád életmódjuknak köszönhetően bejárták a teljes Patagóniai-platót, a Kordilleráktól az Atlanti-óceánig. Közösségeik nagycsaládi alapon szerveződtek, a társadalom élén a főnök állt. Minden közösség saját vándorlási területtel rendelkezett, a más területén való áthaladásnak szigorú szabályai voltak. Vándorló életmódjuk miatt nem alakultak ki a peruihoz vagy a mexikóihoz hasonló nagy civilizációk. Az 1869-es cenzus szerint 24,000, az 1895-ös szerint már csak 5,500 őslakos élt Patagóniában. Az akkori összeírások módszertani megbízhatatlanságát figyelembe véve is drasztikus létszámcsökkenés okát a „barátságos óriások” és a „civilizált” fehér ember közötti kapcsolatban kell keresni.

An tehuelchékről szóló leírások mindegyike kiemeli magas testalkatukat és vakítóan fehér fogsorukat. A nők és a férfiak is festették arcukat, a festéket okkerből és a leölt állatok csontjából kinyert csontvelőből készítették. A nemi munkamegosztás szerint a férfiak feladata a vadászat, a nőké a gyűjtögetés volt, de ők készítették a textileket, ők állították fel a sátrakat és ők fontak kosarakat is. Vadászathoz a boleadorát használták. Ez a hajítófegyver két-három, struccínnal összekötözött kerek kőből állt. Segítségével akár 50 méteres távolságból is le tudtak teríteni egy guanakót. Képzett lovasok voltak, a gyerekek sokszor előbb tanultak meg lovagolni, mint járni.

A halottaikat ülő helyzetben, kelet felé fordított arccal helyezték örök nyugalomra, lovait leölték és megették. A ceremónia végeztével többé nem beszéltek az elhunytról.

A tehuelche hiedelemvilág

Kooch, a teremtő az idők kezdetétől létezett. Egyik nap a magányos és szomorú isten sírni kezdett: könnyeiből keletkeztek a tengerek, sóhajaiból a szél, a sötétség ellen kapálózó kezei pedig létrehozták a napot. A tenger közepében teremtett egy szigetet, amit benépesített állatokkal. Nem tetszett neki az éjszakára koromsötétbe boruló táj, így megteremtette a Holdat, aki egyből beleszeretett a Napkirályba. Miközben a szerelmesek egymással mulatták az időt az Idő megtermékenyítette az Éjszakát, nászukból pedig félelmetes szellemek és hatalmas szörnyek születtek, akik a hegyekben találtak otthonra. Az egyik ilyen óriás, Noshtex elrabolt egy felhőt és a barlangjába vitte. Házasságukból született Elal, a tehuelche mitológia hőse, az emberek teremtője.

A szelek megsúgták Noshtexnek, hogy a fia hatalmasabb lesz majd, mint ő, így az óriás megpróbálta elpusztítani. Elalt végül egy apró rágcsáló, a tucu-tucu mentette meg azzal, hogy elrejtette barlangjába. Amikor Elal már nem bujkálhatott tovább, a tucu-tucu összehívta az állatokat és a fiú végül egy hattyú hátán menekült el Patagóniába. A hattyú Chaltenben szállt le. A hideg és a szél ellen Elal azzal próbált védekezni, hogy összeütött két követ, így megtanult tüzet csiholni.

Közben egy kondorkeselyű elárulta Noshtexnek, hogy a fia Patagóniában lelt menedékre. A dühös óriás azonnal útnak indult, hogy elpusztítsa utódát. Elal védekezésül megteremtette az erdőket és az embereket, akiket megtanított az íj és a nyíl használatára. Apa és fia összecsaptak. Heves küzdelmükben annyira megizzadtak, hogy verejtékükből létrejött a Cardiel-tó, aminek vize pontosan ezért olyan keserű. Harc közben a tehuelchék hűtlenek lettek teremtőjükhöz, aki ugyan megbocsájtott nekik, de elhagyta őket. Hátrahagyott viszont egy őrzőszellemet és ígéretet tett arra, hogy haláluk után elkíséri őket a végső ítélet helyére.

A tehuelche nép mára már szinte teljesen eltűnt Patagóniából.