Kalandtúra Tűzföldtől Patagóniáig – 6. rész: Két hegy, két legenda, két hódítás

A világ legdélibb szeglete Tűzföld és Patagónia leglátványosabb gleccsere, a Perito Moreno után az argentin-chilei határon húzódó két ikonikus hegycsoport meghódítására indulunk, de előtte egy kis hegymászó történelemmel kezdünk.

Patagónia minden felfedezője említést tett a Fitz Royról, de Alberto María de Agostini atya az, aki valóban felfedezte a világ számára a hegyet. Az Alpok hatalmas csúcsait addigra már meghódították, így – az európai hegymászó-elithez eljutva – az atya fotói felébresztették bennük a „vadászösztönt”. Mindenki „Patagónia legyőzhetetlen királyát” akarta meghódítani.

1937-ben vágott neki az első kísérletnek egy olasz expedíció, de még csak a fal aljáig sem jutottak el. Utánuk többen is próbálkoztak, de senkinek nem sikerült megfejteni a gránitbástya titkát.

1950-ben egy francia expedíció megmászta az Annapurnát, először lépve át ezzel a 8 000 méteres álomhatárt. Az expedíció egyik tagja Lionnel Terray „az Alpok lokomotívja” volt. 1951 decemberében Párizsból Buenos Airesbe repült szívében minden hegymászó dédelgetett álmával: meg akarta mászni a Fitz Royt!

Perón elnök nagy szeretettel fogadta a mászókat, az argentin kormány minden segítséget megadott a kísérlet sikeres befejezéséhez. Az expedíció azonban tragédiával indult. Még mielőtt mászni kezdtek volna Jacques Poincenot belefulladt a Fitz Roy-folyóba. Később róla nevezték el a Fitz Roy közelében emelkedő egyik legszebb csúcsot. Halálának pontos körülményeit nem ismerjük, de az a szóbeszéd járja, hogy egy feldühödött birtokos – aki nehezen tűrte, hogy a jóképű francia elcsábította a feleségét – keze is benne lehetett a dologban. 1952 január 5-én kezdték felállítani az alaptábort a Blanco-folyó bal partján. Hevenyészett viskókat építettek a kidőlt fákból, ez szolgált az expedíció bázisául. A következő időszakban a tagok egy része az alaptábort igyekezett feltölteni a szükséges felszereléssel, Louis Lliboutry térképész és fizikus a terület kartográfiai felmérését végezte. Neki köszönhetjük, hogy a környező csúcsok közül jónéhány a francia repülés úttörőiről kapta nevét: Saint-Exupéry, Mermoz, Guillaumet…

Egy felderítő csapat pedig azon igyekezett, hogy megtalálják a fal tövéhez vezető legjobb utat. Lassú és fárasztó folyamat volt, de abban az időben, az akkor rendelkezésre álló eszközökkel másképp nem lehetett elképzelni egy sikeres csúcstámadást.

Az úgynevezett „magaslati tábor” egyszerű, hóba és jégbe vájt barlangból állt, amibe a férfiak behúzódhattak a zord időjárás elől.

15 nappal az expedíció megkezdése után, a tapasztalt hegymászókat is megdöbbentő erejű szélben nekivágtak a falnak. Rögtön az első nap rájöttek, hogy ez bizony más, mint az Alpokban mászni! A rájuk váró 700 méterből egy nap alatt csak 20-at tudtak teljesíteni, a fal sokkal technikásabb volt annál, mint amire számítottak, a szél fülsüketítően tombolt, vészesen fogyott az élelmük és a tüzelőjük. Miután a magaslati táborban beomlott az egyik barlangjuk, a mászók visszatértek az alaptáborba. Az estanciák tulajdonosai ellátták őket élelemmel és ginnel, de még ez sem tudta jobb kedvre deríteni az expedíció tagjait. Úgy tűnt, Madsen próféciája valóra válik: Isten azért teremtette a Fitz Royt, hogy alázatra tanítsa az emberiséget, hogy megmutassa a teljesítőképesség végső határát, melyet senki nem léphet át.

Január 28-án az idő kedvezőbbre fordult. Minden kezdődött elölről: újra felhordták a felszerelést és Terray és Magnion három nap múlva ismét nekivágott a falnak. Lassan ,de biztosan haladtak felfelé. 120 méter megtétele után leereszkedtek, hogy másnap újúlt erővel vágjanak neki a falnak. Érzeték, hogy most vagy soha, mert ez a hegy nem ad második esélyt senkinek! A lehető legkevesebb felszereléssel vágtak neki, de tudták, hogy mindenképpen a falon kell tölteniük az éjszakát. Egy keskeny párkányon bivakoltak, majd reggel – némi cukros víz elfogyasztása után – elindultak a csúcs felé. A felhőtakaróba burkolózott hegyen egyre erősödött a szél. Lionnel, a hegymászás nagy legendája, akinek állóképességét és kitartását még a nepáli serpák is nagyra becsülték, életében először úgy érezte, hogy legyőzték. A visszavonulás mellett döntött. A társát, Guido Magnonet azonban hatalmába kerítette valami őrület, mert más szóval ezt nem lehet jellemezni: átvette a vezetést és ezzel újra feltüzelte Terrayt is. A teljesítőképességük határán, rögzítésre alkalmas szögek nélkül, úgy, hogy 48 órája nem ettek és nem ittak 1952 február 2-án, 17:00-kor a két mászó felért a csúcsra. A zsebükbe tettek egy-egy apró követ és leereszkedtek. Meghódították a meghódíthatatlant.

Cesare Maestri és a Torre

A Kordillerák csúcsa felől közelítő utazó elsőként a Fitz Roy lenyűgöző látványával szembesül. A büszke piramisra emlékeztető óriás mellett eltörpül a többi csúcs, szinte mágnesként vonzza a tekintetet, nehéz kivonni magunkat bűvköréből. De ha sikerül, akkor észreveszünk egy másik csúcsot, ami hasonlóan varázslatos. A Cerro Torre szintén legendás hegy. Az első hegymászók elátkozott hegyként, sziklába zárt sikolyként, pokoli sziklaként írták le, olyan csúcsként, aminek megmászása lehetetlen. a Fitz Roy expedíció francia orvosa ezt írta róla: „Még a gondolata is nevetséges és hiábavaló annak, hogy ez a hegy megmászható”.

A Fitz Roy meghódítása után azonban a Torre lett a szűz csúcsok után áhítozó mászók legújabb álma. Bár alacsonyabb a Fitz Roynál, a Torre még annál is technikásabb hegy. A Csendes-óceán felől érkező nedves légáramlatok pillanatok alatt képesek vihart kavarni, a függőleges falon néhány óra leforgása alatt vastag hóréteg alakulhat ki, ami a hirtelen bekövetkező melegedéssel azonnal lecsúszik, fogságba ejtve a mászókat. A Torre az első pillanattól az olaszok „játszótere” volt. 1957-ben két olasz expedíció is megpróbálta megmászni. A nyugati oldalon a híres Bonatti és Mauri próbálkozott. A „Remény nyergéig” jutottak, a Torre és az Adela csúcs közötti nyeregig. Innen még 100 métert tudtak megtenni, de vissza kellett fordulniuk. A keleti oldalról induló expedíciónak sem volt nagyobb sikere. Az csapat vezetője, a híres Bruno Detassi így nyilatkozott: „Ezt a hegyet lehetetlen megmászni! Megtiltom, hogy bárki újra próbálkozzon!”.

Az expedíció egyik tagja, „a Dolomitok pókja”, Cesare Maestri azonban úgy érezte, hogy neki az a végzete, hogy megmássza ezt a hegyet. A naplójában ezt írja: „Itt állunk, hiányérzettel a szívünkben. De hiszem, hogy mindent megtettem azért, hogy ez ne így legyen. Vissza kell jönnöm és vissza is jövök majd.”

Két évvel később Maestri újra ott áll a hegy lábánál. Az első napok a felszerelés szállításával teltek. Felállítottak három tábort, egyet a Torre-tónál, egyet a Mocho lábánál, egyet pedig 1,650 méteren, majd visszavonultak. Várták a jó időt.

1959 január 28-án úgy döntöttek, nekivágnak. Cesare Maestri, Cesarino Fava és Toni Egger gyorsan haladt a rögzített köteleken, 11 óra múlva elérték az északi falnál húzódó dombot, amit „A hódítás nyergének” neveztek el. Itt töltötték az első éjszakát. Másnap reggel Fava visszatért az alaptáborba, Maestri és Egger viszont továbbment.

Naplóbejegyzéseik megmutatják milyen szenvedések árán jutottak előre: „…előttünk tornyosul az északi fal. A hasadékok, rések jegesek. Toni visszanéz rám és én bólintok. Menjünk!”…”A hó és a jég az arcunkba vág. Minden porcikánkban érezzük a hideget.” 12 órával később a két hegymászó elért egy kisebb hómezők, ahol felállította hevenyészett bivakját. „Gyorsan telik az éjszaka. Az idő egész jó, csak az akaraterőnk kitartson!” – írja Maestri.

A második nap észrevették, hogy a hegyről több jégtömb lóg le, Damoklesz kardjaként lebegve a fejük felett. A második éjszakát a csúcstól 200 méterre töltötték. Napkelte előtt a csúcsot már felhők borították, a hőmérséklet egyre emelkedett, a barométer süllyedni kezdett. Tudták, hogy jön a vihar nyugat felől. Már nem csak a heggyel, hanem az idővel is küzdeniük kellett.

„Toni elindult és átjutott egy csaknem függőleges falon. Halad felfelé, egyik sziklaszöget a másik után teszi be. Egyszer csak felkiált: Cesare! Nézd! Ott a csúcs!” Megannyi kínlódás, felkészülés és kudarc után megadatott nekik néhány pillanat a csúcson, a nyugati szél üvöltése közepette. Ami ezután következett az nem ereszkedés, hanem egy kétségbeesett kísérlet a menekülésre. A szél egyre erősödött, a hóréteg egyre vékonyabb lett. Mindenfelé lavinák indultak el.

Az ötödik bivak után végre úgy érezhették: remény van a túlélésre. A széltől már védettek voltak, de a lavináktól még nem. „Éppen ereszkedtem, amikor hatalmas robajra lettem figyelmes.” – írja Maestri. „A falról épp akkor szakadt le egy óriási jégtömb. Toni! Vigyázz! – kiáltottam, majd a hátamat a falnak vetve igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzódni. Érzetem, ahogy a szél végigsimít a testemen és akkor megfeszült a kötél. A lavina lecsapott Tonira és elsodorta. Csak a szél üvöltését hallottam, ott álltam, kezemben az immár súly nélküli kötéllel.”

Az expedíció kezdete óta fenyegető tragédia az utolsó pillanatban, a rögzített kötelektől egy karnyújtásnyira következett be. A végtelennek tűnő, magányos éjszakában Maestri ezt írtja naplójába: „Ma eldől a sorsom. Nem nézek fel, ha hallom majd a lavina robaját. Nem sikoltok majd, ha hirtelen minden csendbe borul körülöttem. És nem érzek majd boldogságot, ha mégis elérem az alaptábort.”

Maestri épségben lejutott, de otthon sem úgy fogadták, ahogyan azt várta. A hegymászóvilág egy része nem hitte el, hogy feljutottak a csúcsra. A sikeres csúcstámadást bizonyító képeket Toni Egger készítette, kamerája vele együtt odaveszett. Négy évvel később egy angol expedíció megtalálta a holttestét, de a fényképezőgépe nem került elő. Maestrit hazugnak bélyegzik.

A Torre mítosza napról napra nő. Angol és olasz mászók vágnak neki, majd fordulnak vissza. A hatalmas gránitszikla nem adja meg magát.

1970-ben a büszkeségében sértett Maestri visszatért a hegyre, hogy revansot vegyen. A terve őrültségnek hangzik: télen akarja megmászni a hegyet, amikor az időjárás ugyan hidegebb, de egyben kiszámíthatóbb is. A kor minden technikájával felszerelkezve indul neki. A legtöbb újítást – például a dupla műanyag réteggel fedett bakancsot, vagy az alumínium bélésű kabátot – a mai napig használják a hegymászók, de Maestri még ennél is tovább ment. Kompresszort használt a sziklaszöget beverésére. 180 kilós felszereléssel vágott neki a csúcsnak. Ahogyan a naplójában írja: „az időt nem órákban mérem, hanem centiméterekben”. 400 méterrel a csúcs előtt heves hóvihar állította meg, vissza kellett fordulnia. De továbbra sem adta fel. Bármennyit is kritizálták módszerét, 1970 nyarán visszatért és december 2-án végre véget ért a rémálom, ami évek óta kísértette. Feljutottak a  csúcsra. A kritikusok persze tovább fanyalogtak. Maestri nem tekintette a csúcson álló hó-gombákat a csúcs részének, így nem is mászott fel rájuk. Az ellenségei ezért továbbra is azt mondták, hogy Maestri nem jutott fel a Cerro Torre csúcsára. Bármit is higgyünk, bárhogy is gondoljuk, azt biztos, hogy Maestri végül – bizonyíthatóan is – legyőzte a Torre legyőzhetetlen hitt gránittömbjét!

Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.