Kalandtúra Tűzföldtől Patagóniáig – 7. rész: Maratoni túrák a Fitz Roy és a Cerro Torre hegycsoport körül

Túrázni indultunk. Itt végképp nem hiszünk az időjósoknak, de mégis úgy tettünk, mintha.

Eredetileg ma is lett volna egy, meg holnap is, de mivel holnapra komoly esőt ígértek, négyen úgy döntöttünk, megcsináljuk mindkettőt ma. Ugyanaz a kemény mag, mint az előző túrákon. Az útvonal pedig 35 kilométer és 1000 méter föl, 1000 méter le, miközben megnézzük a Világ két legnehezebben megmászható csúcsát, a Fitz Royt és a Cerro Torret. Pont olyan könnyűnek gondoltuk, mint amilyen könnyen leírtam. Volt egy maratonos, egy ultramaratonos, egy szupertúrázó, és jómagam. Az én felszerelésem a fotós motyóval, ruhákkal, vízzel, egész napos élelemmel és esőfelszereléssel biztosan nem volt több 12 kilónál. 9-kor indultunk, és úgy terveztük, hogy sötétedés előtt visszaérünk a szállásra, ha nem időzünk sokat sehol, de a biztonság kedvéért vittünk magunkkal fejlámpákat is.

A kirándulás eleje eseménytelenül telt. A szél fújt, ahogy szokott, hegyre másztunk, mint rendesen, és a táj minden kanyar után újabb szépséget tárt elénk. Hol lenga erdőn haladtunk át, hol gránitsziklák magasodtak fölénk, hol pedig végtelenbe kanyargó folyóra nézhettünk le. A szél tépázta délibükkösök itt is csodás bonsai-gyűjteményként vettek körül, amik között a nyíltabb vizenyősebb területeken, lápos rétek húzódtak meg. Az időjárás itt már előrébb tarthatott, mint az előzőleg látott területeken, mert az ősz határozott előjeleként színesedni kezdtek a növények. Hol itt, hol ott sárgás, vöröses levelek tűntek föl, a termések sokszor már beszínesedtek, a fűfélék kezdtek aranyszínbe öltözni. A szürkés, zöldes Patagónia egyszerre színkavalkáddá vált, még a zöldek is több árnyalatot vettek föl. A hidegzöldek kezdtek sárgás alaptónusúakká válni. Néha már felbukkantak havas hegycsúcsok, jelezve, hogy jó felé tartunk. A leglátványosabb természetesen a mind fölé magasodó Fitz Roy volt, amelynek cukorsüveg csúcsa mintha porcukorral lett volna meghintve.

Az éjszaka esett az eső Chaltenben. Itt, pár száz méterrel feljebb ugyanez dara formájában hullott, ami a napvédett helyeken még mindig belepte a növényeket. Nem is volt túl meleg, 3 fok, hullámokban változó, itteni mércével mérve gyenge széllel, tovább csökkentve a hőérzetet.

Gyakran öltöztem. Föl-le vettem a rétegeket, fordított arányban az emelkedők lejtésirányával. Miután egy hegyipatak hatalmas, szürke gránitkövekkel telerakott medrén átkeltünk, ez a probléma megoldódott egy időre. Tábla jelezte, hogy a következő egy kilométeren 460 méter szintkülönbség fog következni. 155 emelet! 3150 lépcsőfok! Egy óra kőkemény, comberőltető megpróbáltatás. Egy gigászi homlokmoréna magasodott ismét előttem, ami határt jelentett a lehetetlen és a megvalósítható, a feladás és az akarat, valamint a voltam ott, és a láttam a csodát között.

Tényleg nem volt sétagalopp. A tekergő ösvényen, a következő kanyarban haladók, már egy emeletesháznyival voltak fölöttem. Nem volt két egyforma lépés. Hegyes kövek, vízátfolyások, guruló aprókavicsok tették még változatosabbá a 20-80 cm magas „lépcsők” szabálytalan egymásutánját. Még könyörületből sem volt kétlépésnyi sík terület. 3 fok ide, szél oda, rövidujjúban törtem az ég felé, miközben kisebb patakokban csordogált rólam a víz. Lépés, lépés után, miközben az alattam elterülő táj képeslappá zsugorodott. Egyre messzebbre láttam a hátam mögött, de előttem, illetve fölöttem csak nem akart elfogyni a kőrengeteg.

Aztán egyszer csak jeges szél vágott az arcomba, és egy kisebb platón álltam. Gyors fölöltözés, majd egy utolsó, néhány tízméteres kőhalom, és szemben álltunk egymással. Face tu face. Én és a Fitz Roy. Határozottan én voltam a kisebb. Cserébe viszont Ő volt a szebb. Mint egy igazi királyi fenség. Barnás cukorsüveg formája kimagaslott az udvartartásából. Kisebb csúcsok hada vette körül. Közöttük halványakvamarin jégmezők díszlettek. Engem a pompás sereglettől a huszonöt méterrel alattam elterülő, olajzöld tengerszem, a Laguna de los Tres választott el. Meg persze felfoghatatlan mennyiségű vöröses, barnás kőtörmelék. A hegy csúcsáról felhő gomolygott a kék égre, mintha füstölne.

Ami ruha, kesztyű, sapka nálam volt, mindet fölvettem, mert a csúcsok közül leáramló jeges vihar nem viccelt. Tiszteletet parancsolt, ami előtt szó szerint meg kellett hajolni. Nem volt sehol szélárnyék, úgyhogy dacolva az elemekkel, és csodálva a gyönyörű látképet, a kövek közé kuporodva majszoltam az ebédet jelképező szendvicsemet. Igyekezni kellett, mert már egy óra volt, és csak az út egyharmadánál tartottunk, de a kis medence varázsa nem engedett. Nem szabadulhattunk, ameddig meg nem néztünk meg még egy gyöngyszemet. Egy középső morénahalom mögött, mintha egy félve őrzött kincstárba kukucskálhattunk volna be.

Néhányszáz méterrel alattunk, egy szinte függőleges falú, kifli alakú völgy mélyén sötét smaragdszínű tó víztükre csillogott. A megigéző szépséget úgy néztem, mint Odüsszeiusz a Sziréneket hallgatta. Szinte vonzott magához a földöntúli szépség. A vonzást elég hatékonyan támogatták a Fitz Roy haragos széllökései is, úgyhogy jobb a békesség alapon, visszavonulót fújtam a meredély közeléből, és angolosan távoztam.

A leereszkedés a kőhegyről semmivel nem volt kevésbé megerőltető, mint a felkapaszkodás, csak éppen gyorsabb. Lefelé menet végig azon gondolkodtam, micsoda szörnyű időjárás nehezíti a hegymászók dolgát, és hogyan képesek azt egyáltalán túlélni. Már éreztem és talán kezdtem érteni is, miért ez a világ egyik legnehezebben meghódítható csúcsa. Nyilván csak azért, hogy az átélés még testközelibb legyen, aprószemű hóesés kezdődött. Négy az egyben évszak. Nyárias napsütés, őszies színek, télies hóesés, tavaszias látkép.

Leérve laposabb, vizenyősebb területen haladtunk keresztül, de még mindig napfényes hóesésben. Visszanézve látni lehetett, ahogy a magányra vágyó Fitz Roy sötét fellegbe, és aprószemű hóesésbe burkolózik. Innen elbűvölő látványt nyújtott, de egyben jóleső érzéssel töltött el, hogy már nem állunk ott, a pokol tornácán, a szépséges szörnyeteg lábai előtt, dacolva a zord időjárással. Köszöntük szépen, nekünk tökéletesen elegendő volt a szokásos szélfújás.

Kisebb tavak partján, embermagasságú, ritkás délibükkösben törtük magunknak az utat, ahol a pici fák sokszor ölelő közelségbe kerültek, az ösvény gyakran csak 30 cm szélességű volt. Mintha még inkább őszbe fordult volna, a laposodó, felhőkön szűrt napfényben még ősziesebbé váltak a színek. A tavak kristálytiszta vizét hullámosra borzolta a patagóniai szél. A gleccser vájta völgy szemközti hegyoldalán jól látszódtak azoknak a sziklaomlásoknak a nyomai, amelyek egy patak útját eltorlaszolva, a tavak sorát kialakították.

Százméteres dombok során haladtunk keresztül, sokszor sűrű sötét lengaerdők végtelen csendjében bandukolva. Ekkor már fáradt voltam, és a derekam is jelezte, hogy elege volt a hátizsákomból.

Egy újabb gleccservölgybe értünk, és a kitárulkozó horizonton feltűnt a Cerro Torre sziklakúpja. A völgy végén újabb homlokmoréna várt ránk. Ahogy közeledett, úgy magasodott. Na, nem vészesen, épp csak annyira, hogy lehetetlennek tűnjön a megmászása. Kő, kő után, de lassan mégis sikerült. És akkor majdnem elsírtam magam a látványtól. Nem a hegytől, hanem az előtte tornyosuló újabb kőrengetegtől. Még egy moréna! A lábam rég elment szabadságra, de most már a lelkem is elfáradt. Valami csoda folytán mégis felkeveredtem a tetejére, ahol a hegy panorámája most már teljes pompájával tárult elém. Illetve mégsem, mert a csúcsa a szürke felhőkbe veszett, híres gombócformájú hósüvegét nem láthattam meg. De hát éppen ezért a legszörnyűbb ez a hegycsúcs, még a pakisztáni K2-t is megelőzve. Pokoli viharok tombolnak rajta szinte mindig.

A moréna itt is egy tengerszemet zárt körül, amelynek haragos olivazöld vizén jégtömb úszott. A hegy hátrafelé hajló tetején vastag jégréteg, a tó mögött kékes gleccserfal, jobbra pedig egy újabb gleccser volt látható. Mindez szürke hófelhőkkel körbelengve.

Egy karakara, egy keselyű szállt le pár méterre tőlem. Elgondolkodtam: ennyire rosszul néznék ki? Összeszedtem magam. Objektívet cseréltem, csináltam a madárról néhány gyors képet, ami ezután felemelkedett a földről, és kecsesen lejtve néhány kört fölöttem, eltűnt a távolban, más táplálék után nézve.

Rajtam volt minden ruhám, a szél mégis megpróbált a bőröm alá bújni. Nem csak emiatt kellett indulni, az idő is szorított. A mély völgyekben hamar sötétedik, ráadásul elfogyott a vizünk és az élelmünk is. Nem volt vészes, inkább lelkileg volt plusz teher, hogy feléltem a tartalékom, és mindig hátra volt az út harmada, igaz, jobbára lefelé.

Mentünk szótlanul. Erdő, rét, domb, völgy, de a városnak nyomát sem láttuk. Minden emelkedő külön megerőltetés volt, de a látvány azért gyönyörű. A mélységesen nyugodt vidéken érezni lehetett, hogy itt nem az ember az úr, ezt a tájat nem lehet birtokolni, itt csak vendégek vagyunk. Csak a szél hangja, és néhány madár röpte meg a csöndet. Meg a bakancsom ütemes dobogása.

Nagyjából a Cerro Torretól lerohanó folyócskát követve haladtunk, miközben néhány kilátópontról visszanézhettünk a havas csúcsokra. Lement a Nap. Már csupán 500 méterünk volt hátra, és csak ekkor láttuk meg a városka szélső házait, csak ekkor lehettünk biztosak abban, hogy meg tudtuk csinálni.

Zombik módjára vonszoltuk megfáradt testünket egy étteremig, ahol ihatunk, és vacsorázhatunk. A kiszolgálás nagyjából olyan volt, mint a Desperadoban. A flegma és borostás  arcú kocsmáros a pulton könyökölt, gyanúsan méregetett minket, aztán elfordult. Sopánkodásunkra megkérdezte, hogy mit akarunk, és nagyjából hozott, amit akart. Ne nem rögtön, úgy félóra múlva. Már taplót köptünk úgy ki voltunk száradva, de mertünk reklamálni. Egy óra elteltével félszegen mégis érdeklődtünk a vacsoráról, mire kijelentette, hogy majd hozza. Amikor ez megtörtént, gyorsan beburkoltuk, fizettünk némi borravalót is hátrahagyva, és amennyire az erőnk engedte, elmenekültünk, mielőtt túlságosan felbosszantjuk a csapost, és agyonlő minket.

Azt hiszem, még az életben nem örültem ennyire az ágynak. Nehéz nap volt, csodás látnivalókkal.

A nap legfőbb célja a pihenés volt. Eleinte. Reggelizés közben azonban kezdett körvonalazódni egy Chaltén környéki kirándulás vázlatos képe, amire már csak hárman indultunk el. Nem lesz sok, csak vezessük le a tegnapit!

Így történt, hogy egy majdnem húsz kilométeres gyalogtúrát tettünk a városkától délre fekvő dombokra, ahonnan még egyszer rácsodálkozhattunk a gyönyörű hegycsúcsokra, és a távolba nyúló pampákra, majd átbaktattunk az északi oldalra, ahol egy 30 méter magas vízesésben gyönyörködve majszoltam el a szendvicsemet.

Eddig tartott. Ma már csak csomagoltam, és utaztam. A földgömb aljáról valahogyan vissza kell kapaszkodnom a tetejére. Ehhez kellett a következő három nap. Az utastársak már reggel nyolckor elindultak, ismét Chile felé. Búcsút intettem nekik, és vártam a taxit, aminek 11-re kellett megérkeznie. Késett ugyan 40 percet, de még belefért.

Ma Buenos Aires volt a cél. Majdnem három órát kocsikáztam El Calafateig, majd 4 óra semmittevő várakozás következett a reptéren, és végül 3 óra repülés az argentin fővárosig. Egy gyors taxi, egy sör a szálloda bárjában, és nagyjából ennyi fért a napba.

A hosszú úton legalább végig tudtam gondolni, milyen volt Argentína, és főleg milyen volt Tűzföld és Patagónia.

Néhány dolog jut erről eszembe, nem feltétlenül fontossági sorrendben:

• a rendkívül távolság és nehezen megközelíthetőség

• az elképesztő, és állandóan fújó szél

• a mindent átható természeti őserő

• a titokzatos Selknamok, a Tűzföldi indiánok

• pingvinek, bálnák, fókák

• az Andok hegyláncai és gránitsziklái

• a zord, és gyönyörű bércek, a havas és megmászhatatlannak tűnő hegycsúcsok

• a hegycsúcsok között kavargó viharfelhők

• a recsegve lefelé csúszó, fenséges, kék gleccserek

• a kristálytiszta gleccservíz

• a mesebeli, szélformálta lengaerdők csavart, világos törzsű, letört ágú famatuzsálemei

• a végtelen nyugalom

• a szakállzuzmó és a borbolya

• a fjordok, a szigetek, a csatornák, és a tavak

• az elképesztő jégvilág

• a kék minden létező árnyalata vízen, jégen, égen

• a zöld végtelenje a dzsungel növényzetében, a tavak víztükrén, és a délibükk erdők mélyén

• a jégkorszak, a jégvájta völgyek, és az elolvadt gleccserek által hátrahagyott vándorkövek

• a nandu, a guanako, és a kondor

• a tágas, végtelen, száraz, füves pampák

• az őrülten rohanó hegyi patakok és folyók

• a felfoghatatlan méretű morénahalmok

• a végtelen drótkerítések az utak mellett

• a jellegtelen főváros

• és a németek

Copyright © 2018 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.