Kalandtúra Tűzföldtől Patagóniáig – 8. rész: Utazás az Iguazú vízfüggönye körül

Dél-Amerika legdélebbi szeglete Tűzföld és Patagónia után észak felé indultunk. Ha megérkezve Buenos Airesben nem lett volna eléggé melegünk, akkor ezen a napon kaphattunk egy kicsit többet, ugyanis az Iguazú-vízeséshez indultunk, ami kétórányi repülőút É-ÉNy-i irányban.

Az Iguazú folyó vízesése az argentin-brazil határon fekszik, a Paraguayi határtól is csupán 15 kilométernyire van. A vízesések ott alakultak ki, ahol keletről, Brazília felől az Iguazú folyó beletorkollik az Argentína felől érkező Paraná folyóba. Az itt élő őslakos guarani indiánok adták neki az Iguazú (Iguaçu) nevet, amelynek jelentése: Nagy Víz.

Kialakulására két elmélet létezik. Az őslakos guarani indiánok legendája szerint a vízesést Mboi isten hozta létre. Az történt, hogy Mboi isten beleszeretett egy törzsfőnök lányába, ő azonban nem kért az égi kegyből. Földi szerelmével csónakba ült, és próbáltak elmenekülni Mboi haragja elől. A vérig sértett és bosszúszomjas isten sziklákat emelt ki a földből, hogy a szerelmespár a végzetébe zuhanjon a folyó vízesésein.

A másik vélekedés szerint az Ördögtorok-szakadékot a folyó egy geológiai törésvonal mentén vájta ki az évmilliók során a vastag bazaltlávarétegbe.

Ma a vízeséstől 20 kilométerre található valamikori határvárosba érkeztünk, amit a vízesés látogatói miatt fejlesztettek föl. Egy medencés, belsőkertes szálláson helyeztek el minket, amit vadon termő trópusi növények díszítettek.

Miután megáztattam magam a banánfákkal övezett medencében, és elfogyasztottam szerény ebédemet a teraszon üldögélve, az egy kilométerre található Brazil, Argentin, Paraguayi hármas határhoz sétáltunk el, ahol az Iguazú vörösesbarna vize óriási örvényeket kavarva keveredik a Parana zöldesebb víztömegével. Érdekes, hogy az összefolyás majdnem derékszögű, mint egy útkereszteződés.

A meredek partokat áthatolhatatlannak tűnő dzsungel borítja, amelyben mintha minden fa más fajhoz tartozna. A levelek változatos formája, és a zöld végtelen számú árnyalata ámulatba ejtő.  Rengeteg aranyszínű szitakötőt, és néhány zöld papagájt is láttam. Az aljnövényzet sem kevésbé változatos, mint a lobkorona. Néhány faj elterül a talajon, mások ember nagyságú leveleikkel igyekeznek befogni napfényt, még megint mások a vékony szárukkal vastagabb fák törzsére tekeredve törnek az ég felé. A part alsó szakaszán látszik, hogy az ár a jelenleginél akár 8 méterrel magasabbra is emelheti a vízszintet. Mindkét folyónak láthatóan óriási az ereje, de vajon mennyivel lenne még erőteljesebb, ha a Paranat nem zaboláznák meg az Itaipu gátjai?

Ez a hármas országhatár az egyik legkülönlegesebb, mivel folyók összefolyásánál tudomásom szerint nincs több. Még egy aprócska határátkelőhelyet is láttam, ahonnan komppal lehet Paraguayba menni. Brazíliába már azért nem jár át, mert az egy kilométerrel arrébb ívelő hídon vezetik át oda a közút forgalmát.

A városnak ez a része bárhol lehetne a fejlődő világban. Álmos katona támaszkodik a rozsdásodó épületében a puskáján, és cseppet sem törődik a járókelőkkel, mivel ha valaki van olyan idióta, hogy itt akarjon átszökni a túlpartra, az úgysem éli túl a folyó kavargó örvényeit, ami meg errefelé át tud jönni rajta, attól meg ő úgysem tudja egyedül megvédeni hazáját.

A mai nap az Iguzú-vízesésé volt. Kora reggeltől turistautakon gyalogoltunk, hogy különféle helyekről lássuk ez a csodát. Az egész terület egy áthatolhatatlan dzsungel, csupán a nagyon jól kiépített gyalogutakon lehet közlekedni. A sűrű növényzetben lehetetlen egyetlen lépést is megtenni, és akkor még nem is beszéltem arról, ami a lábunk alatt akadályoz a járásban, kidőlt fák, hegyes fadarabok, szakadékok. Persze egyébként sem érdemes letérni, mert ott már minden az ellenséged. Vagy meg akar enni, vagy meg akar marni, de legalább meg szeretne mérgezni. Ami színes az azért veszélyes, mert mérgező mivoltát hirdeti, ami rejtőzködik azért, mert alattomosan támad.

Él itt puma és leopárd, több száz féle pók, amik közül még a kicsik is komoly veszélyt jelentenek, 14 fajta mérges kígyó, ami mind halálos marású, gyönyörű békák, amiknek még az érintése is öl, 3 cm-es hangyák, aminek a marásától mindenki retteg, majmok, amik lopnak, és a harapásukkal veszettséget terjeszt. A vízben ember nagyságú harcsák, és kajmánok figyelik zsákmányukat, de még egy csomó növény érintési is komoly kellemetlenséggel jár. Itt nem azt kell megtanulni, hogy melyik gomba a mérgező, mert mind az. Összesen három kivétel van, csak ezeket kell ismerni.

A nagyon párás, nehéz levegőben már korán reggel meleg volt, de ahogy a Nap emelkedni kezdett, rá kellett jönnünk, hogy ez a zöld pokol tornáca. A baktérítőtől csak egy kicsit voltunk délebbre, a napéjegyenlőséghez közeledtünk, úgyhogy a központi csillaguk szinte függőlegesen sütött le ránk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy piszok meleg volt, a Nap pedig úgy égetett, mintha parazsat szórtak volna ránk. Szerencsére az út legnagyobb része az erdőben vezetett, ami ugyan árnyat nyújtott, de párásabb is volt.

A látvány azonban mindenért kárpótolt. Szinte minden fa, minden lágyszárú más volt, és minden felé valamilyen állatot is lehetett látni. Nagy részük persze ízeltlábú volt, leginkább pók. Persze még sok mást is láttunk. Csak úgy felsorolásszerűen, a teljesség igénye nélkül megemlíteném az óriás vándorhangyát, legalább százféle lepkét, őzet, majmot, kajmánt, harcsát, tukánt, kékeszöld békát, kabócát, hernyókat, fakopácsot, és még egy néhány másik madárfajt.

Ezen a helyen érti csak meg az ember igazán, miféle ádáz versenyfutás zajlik a növények között. Ami a földből nő ki és erős törzsű, az azonnal az ég felé tör, hogy napfényhez jusson. A liánfélék nem pocsékolják energiájukat erős törzs növesztésére, ők a gazdanövény fiatal korában annak ágaiba kapaszkodnak, és azokon lógva vontattatják magukat fölfelé. Mások a már felnőtt fa törzse köré fonódva törnek az ég felé, megint mások, például az orchideák, már eleve a fa ágain vernek gyökeret. Amennyiben nem túl zárt a lombkorona, és jut a talajra is fény, az aljnövényzet is dúsan burjánzik. A nálunk féltve gondozott szobanövények, csak csenevész utánzatai az itteni több méteres eredetieknek. Némelyiknek méteres levelei vannak.

Eleinte néhány kisebb vízesést láttunk, amik egy-egy csendesen csordogáló csermelyből válnak 60 méteres vízfüggönnyé. Lenyűgöző a látvány, ahogy a víz először egy kicsit meghajlik, majd egy bazaltperemen átbukva cseppekre szakad, és dübörögve zuhan a mélybe. Elképesztő, hogy még az aljnövényzetben lassan kanyargó patakocska is milyen erővel bír.

Ezeken a természeti erőkön elmélkedtem, amikor az egyik kanyar után szinte letaglózott a levelek résein átfurakodó látvány. Az egész látóhatárt betöltötte egy elképesztő méretű vízesésrendszer, amely félkör alakban övezett egy szigetet. A távolabbi végénél még egy vízpárába burkolódzó kiöblösödést, az Ördög Torkát is lehetett látni.

Mennydörgő dübörgés, kavargó vízpára, méregzöld, buja növényzet, felbukkanó, majd elenyésző szivárványok a kék ég alatt. Az ember ilyet még álmodni sem tud. A földöntúli csipkeszépség, és a mindent elpusztítani képes, elsöprő erejű őserő. Ez az, aminek a kemény bazalt alapkőzet sem tud ellenállni. A felfoghatatlan mennyiségű víz kitartó munkája lassan, folyamatosan meghátrálásra kényszeríti a földfelszín egyik legkeményebb anyagát. Így hátrál lassan, de folyamatosan az a sziklaperem, ami a hely vonzerejét adja. Az időnként rám zúduló hűvös vízpermet még jól is esett a hőségben.

Lassan felkapaszkodtunk a fölső platóra. Ha alulról csodás volt a látvány, föntről káprázatos és szédítő. Az alábukó víztömeg szinte magával szippantotta az embert. Hihetetlen az a látvány, ahogy a nyugodt, barna víztömeg először örvényleni kezd, majd fehér csipkévé szakadozik. Mese nincs, itt a víz az Úr! A látványtól megbabonázva haladtunk, egyik ámulatból a másikba esve.

A víz fölött, betoncölöpökre épített acél járdákon sétáltunk, nagyjából 5 méterrel a folyó fölött. Nem túlzok, kilométereken keresztül! Az örvénylő áradat apró szigeteket kerülgetve az egész látóhatárt betöltötte. És ez még csak egy átlagos vízhozamú nap. Az északról, a Brazil esőerdők pereméről eredő folyó a Pantanal kiszámíthatatlan esőzéseinek vizét is szállítja. Ilyenkor válik igazán dühödté. Az öt méterrel megemelkedő vízszint még a hidakat is magával viszi a mélybe. Vajon mit írna erről Petőfi? És ez a folyó, csak részletesebb térképeken van jelölve. Tegnap láttuk is, mennyivel jelentéktelenebb, mint az őt befogadó Parana.

Egy rövid pihenő után a legészakibb vízeséshez, gyalogoltunk. A dzsungel mélyén megbújó látványosság jó harminc métert zuhan alá. Vize kellemesen hűs, mély szurdokába nem süt be a Nap, így mint egy Szirén éneke, vonzott maga felé. Nem sokat kérettem magam, csak a pólót dobtam le magamról, és már hűsöltem is a vízben. Kipróbáltam a harminc méteres nyakmasszázst is. Elképesztő ereje volt, majdnem a sziklába klopfolt. De nagyon jól esett. Hát ez már túl volt minden testi és lelki kényeztetésen. Vagy mégsem? A visszafelé vezető úton majomcsapattal, őzzel és tukánnal találkoztunk. Mire kiértünk az erdőből meg is száradt a ruhám.

Kisvasúttal utaztunk el a legtávolabbi ponthoz, a már említett Ördögtorokhoz, ahol a legtöbb víz bukik alá. Ide is a folyó fölé épített acélhidakon lehetett bejutni. Ismét kilométeres távolságokat gyalogoltunk. Még csak most kezdtem felfogni mekkora is ez a folyó. Illetve ez nem igaz, nem tudtam felfogni. Láttam, de nem hittem. Láttam, de nem értettem. Mondom, de magam sem hiszem. Olyan 4-5 kilométer széles lehetett ez a féktelenül áramló víztömeg, amit emberi ésszel fel sem lehet fogni, és ami pár percen belül a mélybe zuhan. Mindennek a jelentős része az Ördög Torkán megy le. Hömpölyögve, tajtékozva. Olyan pokoli erővel zuhan alá a tengernyi áradat, hogy a felcsapó, mindent beborító vízpárától látni sem lehet, mi van a mélyben. Csak álltam, és bámultam, miközben ismét csurom vizes lettem a felcsapó vízpermettől.

 Sok vízesést láttam már, de ez A vízesés, ez a vízesések fejedelme. Hatalmas, méltóságteljes és erőteljes. Ezt nem csodálni kell, ez maga a csoda! A Viktória-vízesés csodaszép. Van benne erő, mégis nőiesen bájos. Méltó párja az Iguazúnak, egy igazi vízeséskirálynő, de mégis csak a második. És a Niagara?  Az sajnos a nyomukba sem léphet. Ezekhez képest csak a futottak még kategória. Olyan kis aranyos.

És egy Iguazúnál nagyobb csodát a Brazilok simán eltüntettek az Itaipu erőmű építésekor. Jellemző a gát méretére, hogy a mögötte felgyülemlő 220 km hosszú, 34 km széles és 160 méter mély tenger simán elnyelte az egészet, és a modern világ mit sem tud róla… Próbálom használni a fantáziám, de nem megy… Milyen lehetett az a vízesés, ha az Iguazú folyóhoz képest a Parana sokszorta nagyobb?

A mai napon ismét az Iguazúé lett a főszerep. Autóval mentünk át Brazíliába egy folyó fölött átívelő hídon. Argentínában spanyolul beszélnek, de Brazíliában a portugál a hivatalos. Ez egy pápai döntés eredménye, amelyben a két Ibériai király őt kérte fel az újonnan gyarmatosított terület „igazságos” felosztására.

A Brazilok szerint erről az oldalról szebb a látvány, mivel innen lehet szemből rálátni az alázuhanó víztömegre, és innen látszik a legnagyobb terjedelmében a gigantikus csipkefüggöny. Persze még így is csak több helyről, több részletben lehet megcsodálni, hiszen a vízesés egy-egy kisebb szakasza is betölti a látómezőt. Itt is egyik ámulatból a másikba estünk.

A bejárattól busszal vittek be a szurdokhoz, ahol annak peremén, az egészen eddig húzódó dzsungel árnyékában haladtunk. A lábunk között minduntalan coatik bukkantak föl valami csemege reményében. Ez a macskaméretű, tömött, barnabundás, hegyes pofájú jószág fürgén mozog, miközben fekete gyűrűs, testétől hosszabb farát függőlegesen tartja. Nem mászik az emberre, de figyel minden kínálkozó alkalmat. Tőlem is ellopott egy kis kekszet, amikor a hátizsákomat a földre tettem. Néztem, ahogy apró, mozgékony orrocskájával szimatolgat, majd egyetlen pillanat alatt, zsebtolvajt megszégyenítő ügyességgel és gyorsasággal bebújt a hátizsákba, kettéharapta a zacskót, és már futott is a csemegével. Az erdő aljnövényzetében aguti keresgélt élelmet. A 30 cm-es rágcsálót a zöldesbarna bundája szinte láthatatlanná tette. Egérszerű, fekete gombszemeivel és hegyes orrával kutatott valami ennivaló után. Amikor megtalálta, mókus módjára a hátsójára ült, és két mancsával fogva a zsákmányt, apró, gyors mozdulatokkal rágcsált.

A hasadék másik oldalán eközben szakadatlanul zuhogott a víz a mélységbe. A levegőben keselyűk köröztek. Vége-hossza nem volt a vízesések sorának, amelyek áradáskor összefüggő vízfüggönnyé válnak. Az ég felé törő vízpermeten megtörő napfény gyönyörű szivárványokat festett a vörösesbarna sziklák elé, amelyeken üdezöld növényzet tenyészett. A kék égen bárányfelhők úsztak csak azért, hogy a látvány még tökéletesebb legyen.

Az Ördögtorokhoz érve megtapasztalhattuk a víz erejét. A hatalmas üstnek csak a kijáratáig lehetett eljutni, de a mellette lezúduló áradatnak is gyomorremegtető volt a robaja. Lesétáltunk egészen az alsó vízfelület fölött futó járdáig. Onnan felnézve egészen kicsinek és gyengének éreztem magunkat. Törpék voltunk az óriások jakuzzijában. És ők éppen pancsolósat játszottak. Az ösvény egészen a szurdok közepéig vezetett, ahol pillanatok alatt ronggyá áztatott az aprószemű vízpermet. Körbevett minket a rohanó ár, körbeölelt a vízesések sora, csurgott rólunk a víz, fölöttünk pedig a sziklaperemről elragadott apró cseppekből álló felhő gomolygott. Nem lehetett betelni a látvánnyal, miközben minden érzékszervünket lekötötte ez a csoda. Hallottuk a dübörgést, éreztük a víz illatát, tapintottuk hűvösségét. Ettől jobban csak a tenger mélyén tud befogadni a víz.

Lifttel lehetett feljutni egy toronyba, ahonnan úgy 50 méteres magasságból lehetett rácsodálkozni erre a látványosságra. Még innen a magasból sem lehetett befogni a maga teljességében. Sem szemmel sem aggyal. Akár milyen messzire is fókuszáltam, még azon túl is folytatódott. Igazuk van a Braziloknak, innen nagyon szép az Iguazú-vízesés, de valahogy a másik oldalról lehet igazán megélni. A kettő együtt tökéletes.

Rövid, de emlékezetes Brazil látogatásunk után visszakocsikáztunk Argentínába, és repülőre szálltunk. Ahogy a gép emelkedett, még magasabbról szemlélhettük meg a tájat. A mohapárnaszerű, végtelen, zöld dzsungelt hatalmas kanyarokkal meanderezve szelte át a békésnek tűnő folyó, hogy azután minden előjel nélkül alábukjon, és ne maradjon belőle más, mint egy hasadék, és egy ég felé törő páraoszlop. És persze a feledhetetlen emlék.

Copyright © 2018 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.