Észak-Spitzbergák expedíciós hajóút

2025. 07. 03.

Írta és fényképezte: Buzás Balázs – balazsbuzas.com

Repülőnk nemsokára elhagyja Norvégia északi partjait, hogy az északi félteke 66°szélességi fokán, az északi sarkkörön átrepülve egy európai, de számunkra egyelőre ismeretlen világba repítsen bennünket. Zoológus lévén pont a kihalt medvékről hallgatok egy podcastet és rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy melyik Európa legnagyobb szárazföldi ragadozója? Még kollégáim zöme is a barna medvére tippelne és csak keveseknek jutna eszébe, hogy ennek világosabb színű rokona, a jegesmedve a helyes válasz. Állatkertben én is dolgoztam a sarkvidék eme csúcsragadozójával, de vajon milyen érzés lesz élőben is megpillantani egyet?

Ezen tűnődve bámulok ki a repülőgép ablakán abban a reményben, hátha megpillantom végre az Északi-sarki-óceánban fekvő, de a norvég koronához tartozó Spitzbergák hófödte csúcsait. Nem kell sokáig várnom. Az Oslótól idáig tartó két és fél órás út alatt végig felhők takarták a terepet, de most hirtelen elvakít a fény és megpillantom a hatalmas szigetcsoport lakatlan hegyvidéke közé zárt hófehér gleccsereket.

Repülőnk a Nyugati-földnek (Spitsbergen) nevezett fő sziget kicsiny fővárosában, Longyearbyenben landol. A kis csoportunkkal együtt érkező utasokról lerí, hogy mind expedíciós hajós túrákra érkeztek. Az is látszik, hogy nem először választják a kalandtúra ezen formáját. Szinte nem látunk olyan utast, akin ne lenne valami, ami a korábbi sarkvidéki útjára utal. Az expedíciós műanyag bőröndökön antarktiszi kutatóállomások matricái, az utasokon pingvines pólók és a déli sarkkör átszelése emlékére kapott vízálló télikabátok díszlenek. A szigeteket 1596-ban felfedező holland tengerész Willem Barents valószínűleg hitetlenkedve nézné a kalandkereső turistákat. Ő az Atlanti-óceántól a Csendes-óceán felé vezető északkeleti átjárót keresve pillantotta meg a szigetcsoport partjait, nem sejtve, hogy beszámolói az “európai olajláz” kitörését idézik elő. Barents beszámolói hatására az 1600-1750 közötti időszakban a környéket ellepték a bálnavadászok, akik a bálnazsír elsődleges felhasználási céljára, olajmécsesekbe szállították a tengeri emlősök vastag zsírjából olvasztott olajat. Őket a prémvadászok, majd a szénbányászok követték egészen a 2000-es évek elejéig. Azóta a sarkvidéki állatvilág iránt érdeklődő turisták jelentik a szigetek fő bevételét.

Az Antarktiszt megjárt utazóközönség között irigykedve és szerényen meghúzódva vesszük fel csomagjainkat és indulunk az egyetlen völgyből álló kisváros barátságos szálláshelyére, a Coal Miners’ Cabinba. Mint neve is mutatja egykoron a szénbányászok szálláshelyéül szolgált, de ma hotelként és bárként funkcionál és szerencsére a város kevésbé lakott felső részén, Nybyen-ben található.

A nyár közepén is mindennapos havazás nem tántorítja el kis csoportunkat, így a longyearbyeni kikötőből induló expedíciós hajónk indulásáig madarászással töltjük az időt. Az apácalúdak (Branta leucopsis) és a kistestű hósármányok (Plectrophenax nivalis) közönségesnek számítanak, de a havasi hófajd (Lagopus muta hyperborea) megtalálásához már kitartó távcsövezés szükséges. A kisváros házai mellett parkoló motoros szánok között szvalbardi rénszarvasok (Rangifer tarandus platyrhynchus) legelésznek. Az alig százkilós súlyával a legkisebb termetű alfajnak számító szarvasok 7-8000 éve a befagyott tenger jegén érkezhettek Eurázsia irányából, majd a szigeteken izolálódtak. Természetes ellenségük nem lévén, az emberek között mászkálva, a hó alól előbukkanó vizenyős, mohás részeken keresik élelmüket.

Sajnos hiába ébredünk korán és távcsövezünk a városszéli völgyben, sarki rókát (Vulpes lagopus) nem sikerül megpillantanunk. A lakott településen kívül valószínűleg több szerencsével járnánk, de az út végén jegesmedve veszélyt jelző tábla emlékeztet minket arra, hogy a kötelezően előírt önvédelmi fegyver viselése nélkül ne merészkedjünk a város határain túlra. A turista prospektusok azt hirdetik, hogy a szigeteken több a jegesmedve (Ursus maritimus), mint az ember, de ez nem teljesen igaz. Az állományfelmérések adatai alapján megállapítható, hogy az Arktiszon élő 26 000 jegesmedve 20 alpopulációra tagolódik. Az itteni példányok az életterükről elnevezett Barents-tengeri jegesmedve alpopulációba tartoznak és a Spitzbergák, a Ferenc Jószef-föld és a közte lévő tengeri jégen élnek. A kutatók által becsült 2650 példányból 1000 él norvég területen és ebből mindössze 270 a “parti medve”, amely egész évben a szárazföldön marad. Ez alapján egyszerűen kiszámítható, hogy a hangzatos szlogenekkel ellentétben 10 emberre csupán 1 jegesmedve jut. De ez sem kevés és a Spitzbergák továbbra is a legjobb helyszín, ha jegesmedvét szeretnénk természetes élőhelyén látni. A szigetcsoport kiváló élőhelyet biztosít a medvéknek és a magas sziklafalak aljában található barlangok és jégodúk remek búvóhelyet jelentenek a vemhes nőstényeknek. Sajnos a Barents-tengeri populáció mai mérete körülbelül negyede a 150 éve becsülthöz képest. Méretük és gyakoriságuk miatt az 1870-ben kezdődő prémvadászat fő célpontjaivá váltak, ami állományukat évi 300 példánnyal csökkentette. A fogyatkozó medvék érdekében Norvégia 1973-ban betiltotta a vadászatot és az állomány felmérésére és védelmére irányuló kutatásokba kezdett.

A feladat adott: egy hetünk van, hogy az ezer medvéből legalább egyet megtaláljunk egy Magyarországnyi területen.

Hajónk stílszerűen a szénkikötőben vár bennünket. Szerencsére nem egy úszó szálloda, hanem egy munkára termett expedíciós hajó benyomását kelti. Kabinjaink elfoglalása után máris a kötelező vészhelyzeti eljárásokat gyakoroljuk. Riadóra visszarohanunk a kabinba, felkapjuk a mentőmellényt és irány a felső fedélzeten lévő két hatalmas mentőkabin. A tűzoltást, a jegesmedve észlelést és a Zodiac motorcsónakokba szállást már a tágas bár előadótermében levetített filmek alapján memorizáljuk. Az előadás hirtelen félbeszakad, mert az a hajóhíd éjjel-nappal éber távcsöves személyzete jegesmedvét észlelt. Mindenki kitódul a nyitott fedélzetre, hogy megcsodálja a tengerparton felhalmozódott magas hóban bukdácsoló nőstény medvét és két, jól fejlett bocsát. Hajónk sebességéhez viszonyítva erőltetett menetben, partra sodródott dögöt keresve vonulnak. Több órán át figyeljük őket, de a bocsait nevelő anyamedvére való tekintettel 500 méternél közelebb nem mehetünk, így nincs értelme a Zodiac motorcsónakokba szállni, maradunk a nagyobb hajónkon. A Sarkvidéki Hajóút Üzemeltetők Szövetségének (Association of Arctic Expedition Cruise Operators, AECO) szabályai a növekvő turizmus miatt az idei évtől szigorodtak és a medvéktől való távolságot tízszeresére emelte. Egy kisebb motorcsónak esetében ez nem teljesen érthető, de ha belegondolunk, hogy a jegesmedvék élőhelyét naponta legalább egy nagyobb, több száz személy befogadására alkalmas utasszállító hajó felkeresi, akkor elfogadható, hogy ezeket nem engedik közelebb. Szerencsére bőven akad távcső, így mindenki alaposan szemügyre veheti a hóban csúszkáló, bohókás macikat.

Partraszállásunk első helyszíne ettől nem messze, Alicehamnában történik. Nagy az izgalom, mindenki beöltözve várakozik a hajó oldaláról leeresztett lépcsőnél. De kapkodni nem lehet, így először a hajó személyzetét alkotó expedíciós csapat száll partra, hogy alaposan körbenézve meggyőződhessen róla, hogy nincs a környéken jegesmedve. A terepen biztonsági zónát felállítva minimum hat puskás őrszem vigyáz ránk. Ha esetleg medvét észlelnének, akkor első feladatunk a csoportos alakzatba rendeződés, majd így nagynak tűnve a visszavonulás. Ez esetben a tíz főt szállító Zodiacban akár harmincan is biztonságosan utazhatunk, a cél, hogy a medve útjából kitérjünk. A puska pedig csak a legeslegutolsó, vészhelyzeti esetben kerül elő. Ennek tudatában nyitunk be a korabeli svéd prémvadász, Sven Olson 1927-ben épített kis kunyhójába, a Raudfjordhyttába, majd sétálunk fel egy közeli hófödte dombra, ahol Erik Zakariassen Mattilas, egy 1908-ban skorbutban elhunyt tromsói hajóskapitány sírja található. Borult az idő, de a környék gleccserei csodaszépen verik vissza a felhők közül átszűrődő kevés fényt. Felettünk sarki csérek (Sterna paradiseae) és háromujjú csüllők (Rissa tridactyla) repkednek, a tengerben hosszúfarkú réce (Clangula hyemalis) úszkál.

Világvége érzés, amit az este elénk táruló Liefdeljorden azaz Szerelem-öböl látványa ellensúlyoz. A fjord tükörsima vízében, közvetlenül az I. Albert monacói herceg által szponzorált és vezetett 1898-1907-es expedíciók tiszteletére elnevezett Monaco-gleccser előtt parkolunk le. Tőlünk jobbra a Seligebreen-gleccser magasodik. A két gleccser egészen 2010-ig egybefüggő volt, de az itt is érezhető klímaváltozás miatt mindkettő visszahúzódott. Kellemes, nulla fok körüli idő van, a jég olvadása a fedélzetről is hallatszik. Az időérzék meg teljesen kikapcsol. Vacsora után még mindenki a felső fedélzetről gyönyörködik a gleccsert övező havas hegycsúcsok vízben visszatükröződő látványában és hiába éjfélhez közeli az idő, mindenki délutánra tippel. De inkább ez, mint a téli hónapok állandó sötétsége.

Másnap reggel vízhatlan ruhába öltözünk, felvesszük a mentőmellényt, nyakunkba akasztjuk a távcsövet és a fényképezőgépet, majd beszállunk a hajó mellett felsorakozott Zodiac motorcsónakokba. A gleccser előtt úszkáló jégdarabok világának felfedezésére indulunk. A vízben pár fekete lumma (Cepphus grylle mandtii) úszkál, egy közeli jégtáblán nagytestű szakállas fóka (Erignathus barbatus) pihen. Érdeklődve, de nyugodtan szemlél bennünket, ám közeli társa egy szempillantás alatt a vízbe veti magát. Vajon mi zavarhatta meg? A válaszra nem kell sokat várni. Nem, nem a vajascsuporba esett Pom Pom úszik a vízben, hanem egy valódi jegesmedve. Túl közel van, így gyors tolatásba kezdünk és a többi motorcsónakot is biztos távolban sorba rendezzük. A vízben úszó fehér medvét hamar szem elől veszítjük, ami nem jó jel. Vezetőink izgatott rádiózásba kezdenek, de a medve annyira beleolvad a sarkvidéki tájba, hogy nem találjuk. Óvatosan odébbállunk és némi várakozás után tőlünk jobbra, a parton megpillantjuk. Várjunk csak! – jelzem vezetőnknek. Ez a medve jóval nagyobb és olyan távolságra bukkant fel, amit az előbb megfigyelt példány még úszva sem tudott volna megtenni. Lehet, hogy az anyjuktól függetlenedett testvérek bóklásznak errefelé? Vagy az anyjuk is a közelben vadászik?

Délután a közelben, a hangzatos nevű Texas Bárnál szállunk partra. Az egykori prémvadász kunyhó nevéhez méltóan valóban tele van alkoholos italokkal, de senki nem akar inni, mert a délben utoljára látott jegesmedve pont ebbe az irányba tart és bármikor felbukkanhat. Írunk pár sort a Texas Bár vendégkönyvébe, a csoport felsétál egy kis dombra, én pedig a Falkland-szigetekről származó madarász vezetőnkkel figyelem amint két ékfarkú halfarkas (Stercorarius parasiticus) kirabolja a parti mohás részen fészkelő madár fészkét. A környező sziklákon jeges sirályok (Larus hyperboreus) és pár apácalúd veszekszik. Az öböl is sikolyoktól hangos, vezetőink itt rendezik meg a sarkvidéki mártózás ceremóniáját. A bátrabb és általában északi országokból származó útitársaink fürdőruhára vetkőzve, magukat rozmárnak képzelve rohannak be a jéghideg vízbe. Én inkább kihagyom. Bátor törzsutasunk persze menne, de otthon felejtette a fürdőruháját.

Az öbölből kifelé hajózva ismét riadóztatják az utasokat. Jegesmedve a távolban! – halljuk a hangosbemondóban. Mire felérek a kapitányi hídra, kiderül, hogy csak a parton legelésző rénszarvas világos bundája tévesztette meg a távcsövező matrózt. Ha már itt vagyok én is körbetávcsövezek és legnagyobb meglepetésemre a rénszarvasok irányába baktató jegesmedvére leszek figyelmes. A jó kondiban lévő, testalkata alapján hím jegesmedve vadászó üzemmódban baktat a tenger felé lejtő hegyoldal aljában. A parti és a nyílt tengeri – jégtáblákon utazó – jegesmedvék táplálkozási stratégiája némiképp eltérő és ezt nagyban alakítja a klímaváltozás. A globális felmelegedés a sarkvidékeken mérhető legjobban és ez alapján megállapítható, hogy a Spitzbergákon a jég olvadása többszöröse a máshol mért értékeknek. Mivel a jegesmedvék fő táplálékát a jégen élő úszólábúak, azaz fókák teszik ki és az egybefüggő jég eléréséhez egyre nagyobb távolságokat kell úszniuk, ezért a medvék kénytelenek más táplálékforrás után nézni. A partra vetett dögöt korábban sem vetették meg, de az, hogy rénszarvasokra kell vadászniuk, az egy teljesen új és drasztikus változás az életükben. Mivel a szarvasok eddig nem szerepeltek az étlapján, azok nem tekintik reális veszélynek és csak akkor kezdenek a hegyoldal biztonságos lejtői felé menekülni, amikor a medve 50-100 méteres távolságból rájuk ront. Már az elején látszik, hogy a vadászat – ellentétben egy barna medve (Ursus arctos) hasonló akciójához – teljesen esélytelen. Úgy látszik, hogy félmillió év alatt – amióta a barna medvéből kifejlődött jegesmedvék törzsfája különvált – teljesen elvesztették a szárazföldön vadászás képességét. Az biztos, hogy ennek újbóli megszerzésére már nem lesz félmillió évük, mert a klímakutatók számításai szerint az egybefüggő északi jégsapka pár évtizeden belül teljesen eltűnik. Igaz, ilyen az elmúlt évezredek során többször is előfordult és azt a jegesmedvék sikeresen túlélték.

Az öbölből kifelé menet vesszük észre, hogy a minket követő hatalmas, több száz főt szállító utasszállító hajó – amely expedíciós hajónak hírdeti magát – már kifelé tart. Mivel egyszerre csak egy hajó tartózkodhat egy-egy területen, ezért megvárták, amíg mi 24 óra és rengeteg Zodiac-os élmény után kifelé indulunk. A mi hajónk a rénszarvasokra vadászó jegesmedve miatt még órákat töltött az öböl bejáratánál és úgy látszik, hogy ennyi idő bőven elég is volt a nagy hajón utazó turistáknak arra, hogy megnézzék és lefotózzák a gleccsert. Hálát adunk az égnek, hogy mi a puritánabb, de vagányabb és több programot kínáló valódi expedíciós hajó utasai vagyunk.

Utunkat észak felé folytatva a északi 80° szélességi körön fekvő Moffen-sziget közelében állunk meg, hogy szemügyre vegyük a kis szigetet és a sekély vizeket birtokló atlanti-rozmárok (Odobenus rosmarus rosmarus) csapatát. A nyílt tenger közepén található lapos szigetet egykoron teljesen benépesítették a rozmárok, de a szigetre érkező bálnavadászok elsőnek ezeket a parton heverésző, lomha jószágokat írtották ki. Az alig pár négyzetkilométeres sziget jelenleg teljes védelem alatt áll, amit az ide látogató rozmárok újbóli megtelepülését elősegítendő, 300 méternél beljebb megközelíteni szigorúan tilos.

Egész éjjel hajózunk, hogy a hajnal már Európa egyik legészakibb földterülete, a ködből és hóesésből előbukkanó Sjuøya, azaz Hét-sziget hegycsúcsainál érjen bennünket. Az időjárás gyors változása miatt a partraszállás és esetleges gyalogos rozmár-les sajnos elmarad, így az Északi-sark irányába folytatjuk utunkat. A sarkkör jégbe zárt világának eléréséhez további 870 kilométert kéne megtennünk, ami jégtörő nélkül egyrészt lehetetlen, másrészt minket az úszó jégtáblákon élő állatvilág jobban érdekel. Persze a jeget meg is kell találni. A Norvég Meteorológiai Intézet aktuális jégtérképe és a hajó radarjai kalauzolnak bennünket a helyes irányba. A jégről visszaverődő fény miatt a horizont egyre fényesebb és egyszercsak szemünk elé tárul Földünk egy újabb csodája, a befagyott Északi-sarki-óceán.

Hajónk nem jégtörő, de a jégtáblák közötti navigálásra alkalmas besorolású, így úszó magaslesként remek alkalmat kínál a jeges sivatag pásztázására. A kevés fóka és jegesmedve megtalálása igazi kihívást jelent nekünk és hiába bír jó szaglással ez a csúcsragadozó, a táplálék hiánya szembeötlő. Az örök jég birodalma gyorsuló ütemben olvad és ennek határa már nem a 78°, hanem a 82° szélességi körön kezdődik. Nagy szerencsénk van, mert annak esélye, hogy hajónk pont egy alvó jegesmedve nőstény közelében próbál behatolni az úszó jégtáblák közé egy a millióhoz. A medve felébred, komótosan elballag és folytatja a pár napja elejtett fóka bekebelezését. A hasa szinte a jeget súrolja, de konkurenciát láthat bennünk, akikkel nem osztaná meg a nehezen megszerzett táplálékot. Hagyjuk enni és a további sikeres állatles reményében beljebb hatolunk a jégmezőre. Sajnos a medvék fő táplálékát jelentő gyűrűsfókákkal (Phoca hispida) már nincs ilyen szerencsénk. Hiába távcsövezünk egész nap, sőt a nappali világosságban tündöklő éjszaka is, csak nagyon messziről veszünk észre pár fókát. Hasonlóan nincs szerencsénk a Grönlandi bálnákkal (Balaena mysticetus) sem. A Spitzbergáktól 74 kilométerre nyugatra érjük el Európa kontinentális talapzatát, ahol a felfelé áramló hidegvizek a nyári időszakban itt táplálkozó közönséges bálnák (Balaenoptera physalus) gyülekezőhelyei. Látunk is belőlük párat, de hajónk utasai számára a legnagyobb örömöt a nagyobb rokon, a kék bálna (Balaenoptera musculus) megpillantása jelenti. Földünk legnagyobb állata persze nem sokat mutat magából. A felszínre emelkedő bálnák kilégzése során keletkező magas párafelhő látványos, de az állatból csak egy nagy hátat lehet látni. Hátúszója szinte teljesen elcsökevényesedett, farokúszóját pedig még merüléskor sem nagyon mutogatja. Az egykoron a kipusztulás széléig vadászott csukabálnák (Balaenoptera acutorostrata) pedíg errefelé annyira óvatosak, hogy csupán másodpercekig maradnak a felszínen, így belőlük még ennyit sem látunk. A nyílt tenger egyhangúságát a hajónk körül repkedő alkabukók (Alle alle) csapatai és a magányosan halra vadászó sirályhojszák (Fulmarus glacialis) látványa kárpótolja.

Következő látványos gleccserünk a szigetvilág északi részén található Magdalenefjordban található Waggoneaybreen, ahol ismét Zodiac-ba pattanunk, hogy a pattogóan olvadozó jeget hallgatva borjúfókákat (Phoca vitulina) fotózgatunk.

Utunk vége felé a rozmárokkal már biztosra megyünk mivel köztudott, hogy a hímek gyakran az I. Károly angol királyról elnevezett Prins Karl Forland-sziget belső részén 88 kilométer hosszan húzódó tengerszorosban, a Forlandsundetben keresnek menedéket. A százfős rozmár kolóniát két csoportra osztva, gyalogosan partra szállva közelítjük meg. A biztonság kedvéért itt is be kell tartani a 30 méteres távolságot, illetve a portyázó jegesmedvék miatt fegyveres őröket is állít a minket biztosító expedíciós csapat. A távolság betartásáról a rozmárok nem vesznek tudomást, így a parmenti sekély vízben játszó növendékek érdeklődve úszkálnak a közelünkben.

Utunk utolsó partraszállására a nyugati part 428 méteres hegye, az Alkhornet lábánál kerül sor. Nemzetközileg is jegyzett, fontos madár költőhelyen járunk, ahol a sziklaszirtek közel tízezer fészkelő sarki csér párnak nyújtanak fedezéket. A fészkekből kieső tojásokra és fiókákra sarki rókák vadásznak, de a velük való találkozás megint elmarad. A köztünk legelésző rénszarvasok és a szomszédos partszakaszon árválkodó bezárt szénbánya furcsa kontrasztot alkot és mindannyiunkat elgondolkodtat ennek az egyedülálló élővilággal büszkélkedő szigetvilágnak és a sarkvidéknek a jövőjét illetően.

Ha személyesen is szeretnéd átélni az élményt, a Pachamama Expeditions csoportos vagy egyéni Spitzbergák expedíciós hajóútjain megteheted.

Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.