Galápagos-szigetek, Amazónia, Peru, Tiwanaku – Pachamama kalandtúra - 1. rész

Éjszaka sokáig fel voltam, rengeteg dolgom akadt. A mély álmomból lágy ringás és egyenletes búgás ébresztett. Az álmok ködfátyolán kezdett átderengeni valami valóságszerű. Ruhák, tisztálkodó szerek, hátizsák, fényképező, bőrönd. Ezek szerint kora hajnalban utazásra csomagoltam. Mintha franciául beszéltek volna mellettem. A szemem kelletlenül ugyan, de lassan kinyitódott. Repülőn ültem. A szívem hangosan kalapált, mert emlékezett rá mi az úti cél. Ekkorra már a tudatom is kezdett visszatérni a való világba.

Három és fél évvel ezelőtt volt szerencsém már Perut nagyjából körbefutni, de a megannyi csoda látványa, és a kihagyott úti célok, óriási erővel vonzottak vissza. Olyan hihetetlen volt a felfoghatatlan mennyiségű terasz, a rengeteg épület, a sok tízezer kilométeres úthálózat, a még feltáratlan földalatti vízhálózat és barlangrendszer, a mai szemmel is precíz kőmegmunkálás, és még ki tudja mi minden, hogy tudatom nem volt képes befogadni. Építőipari tapasztalatommal talán még az átlagembernél is kevésbé tudom elképzelni, hogy milyen technikával, hány ember, mennyi idő alatt készítette el ezeket, és olyan magashegyi körülmények között, ahol nekünk, európaiaknak még a létezés is kihívás. Honnan szerezték hozzá a tudást és szervezettséget, hány egymást váltó népcsoport követte egymást, akik átvették elődeiktől a tapasztalatot, és mindez mikor kezdődött?

Visszavágytam, hogy ha meg nem is érthetem, de legalább újra láthatom és megérinthetem ezeket az alkotásokat. De nem volt elég nekem látni, másnak is meg szerettem volna mutatni. Így rábeszéltem a feleségemet, a cégtársamat és az ő feleségét is, hogy jöjjenek velem, egy általam összeállított utazásra.

A repülő száguldott velünk a vágyott cél felé, miután félálomban a reptérre mentem és a felszállás után elszunyókáltam, majd az utaskísérő hangjára ébredtem. A vonzás valósággá vált, sőt jócskán ki is egészült. A Párizsi átszállást követően Ecuador fővárosa, Quito felé repültünk. A nagy utazást ugyanis kiegészítettük egy előprogrammal. Először egy nagyon távoli, elérhetetlennek tűnő, de már gyerekkorom óta izgató helyre tartottunk, amelynek meglátogatása után Darwin megalkotta evolúciós elméletét. Igen, ez a hely az Ecuadorhoz tartozó Galápagos-szigetek! Hogy teljes legyen az élvezet ezt majd egy néhány napos esőerdei tartózkodás követi, mielőtt megérkeznénk Peruba.

Jó két óra repülés Párizsig, majd egy rohanós átszállás a Budapesti megkésett indulás miatt, és már indultunk is tovább. Azaz majdnem. Nagyjából egy órát ücsörögtünk a szaunaként felforrósodott Airbus utastérben, amit a reptér berendezései képtelenek voltak 40 fok alá hűteni a francia fővárost sújtó rekkenő forróságban. A hőmérséklet csak az utazási magasság elérése után normalizálódott, innentől már csupán az előttünk álló 12 órás utat kellett átvészelni. Az út legnagyobb részén az Atlanti-óceán fölött repültünk. Érdekes volt, hogy felhők voltak fölöttünk amikor a trópusi égövbe értünk, pedig 11000 méter magasan szálltunk. Ez nyilván az állandó meleg miatti felszálló légáramlatoknak volt betudható. Dél-Amerika partjaihoz közeledve atollok pompáztak a haragoskék vízben, miközben türkiz színű sekélyebb partvonalukon megtörtek a hófehér hullámok. Valahol Brazília és Venezuela határa fölött értünk a kontinens fölé. Zöld, szabályos téglalap formájú parcellákon folyt a földművelés. A partvonaltól távolabb ezek helyét átvette a természetes növénytakaró, az esőerdő. A végeláthatatlan területet csak a girbegurba vonalban meanderező folyók tagolták, lakott területet pedig nem láttunk. Újabb félóra elteltével az alattunk elterülő felhőrétegen áttörő, kopár hegyek fölé értünk. Csúcsaikat vékony hóréteg fedte. Elértük az Andok vonalát. Később a meredek oldalú hegyvonulat kicsit alacsonyabb, kopottabb, zöldes oldalú hegyeknek adta át a helyét, amelyek között már városkák terpeszkedtek. Néha egy-egy lekopott, összeomlott vulkáni kúp is feltűnt, de akadtak fiatalabbak is, amelyek szikár csúcsa az örök hóhatár fölött fehérlett. Az egyik ilyen mellett ereszkedtünk le Quito repterére. Mivel a Nappal együtt haladtunk délnyugati irányba, így a hosszúra nyúlt napunk végén naplementekor, otthoni idő szerint hajnali egykor szálltunk le az egyenlítőn fekvő, hegyek által körbeölelt nagyváros repterére.

A város 2800 méter magasan fekszik, és már érezhetőbb volt a ritkább levegő hatása. Itt már a déli féltekén jártunk. Igaz, csak 35 kilométerrel voltunk az Egyenlítőtől, de délre. A szállás egy gyönyörű, spanyol stílusú udvarházból kialakított szállodában volt. Udvarán pálmák és mindenféle színes virágú fák nőttek, amelyek között kolibrik repkedtek.