Kalandtúra Tűzföldtől Patagóniáig – 1. rész: A Tűzföld Nemzeti Park ösvényein

A mostani történet Jules Vernével kezdődött. Meg Glenarvannal és Paganellel, akik Verne, Grant kapitány gyermekei című művében a Duncan nevű gőzhajó fedélzetén beszélgettek a Magellán-szorosról, majd nem sokkal ezután, a Magellán-szoroson történő átkelés után, nyugatról kelet felé, a 37. szélességi kör mentén átvágtak Dél-Amerikán. A kalandos utazás mesés történetei a képzelet szárnyán repítettek az elérhetetlen világba. Az Andok havas bércei, a mennydörgő hanggal kísért földcsuszamlás, a legelésző vikunya nyájak, koromfekete felhőkből ömlő óriási felhőszakadások, a mocsaras pampákon legelésző óriási marhacsordák…

Aztán eltelt egy villanásnyi idő, és most egy repülőn ülök, amivel egy amszterdami átszállással Argentínába juthatok, a felfoghatatlan messzeségű Tűzföldre. Erről néhány éve nem mertem volna még álmodni se, de íme, most majdnem a hang sebességégével közeledek a célom felé.

Tűzföld és Patagónia. A Világ másik vége. Nyugat és dél felé egyaránt. Amikor Dél-Afrikában a Jóreménység fokán álltam, és az Antarktisz felé néztem, azt hittem, ettől délebbre nem lehet földi halandónak eljutni. Most pedig úton vagyok, hogy egy sokkal délebbi pontra léphessek. Minden esetre távol van mindentől. Nagyon-nagyon távol.

Mintha emberek sem laknák, mintha nem is volna alkalmas az emberi életre, mert rendkívül zord az éghajlata, és gyér az élővilága. Tűzföldön van egy Port-Famine (Éhség-kikötő) nevű település. 1581-ben a spanyol Sarmiento négyszáz kivándorlóval itt alapította meg San Felipe városát. Először a kíméletlen téli hideg, majd az éhínség pusztította a kolóniát. Hat évvel később a Cavendish nevű hadihajó egyetlen életben maradottat talált a négyszáz szerencsétlenből, s ez az egyetlen is éhségtől haldokolt. Ennek ellenére ez a vidék vad zordságában is gyönyörű, pláne egy átutazónak. Ezek az előzetes érzések, a többit pedig majd meglátom.

Amszterdamtól Buanos Aires 11,850 kilométerre fekszik. Ennek azért van jelentősége, mert a repülőnk egy Boeing 777-300 volt, aminek a hatótávolsága 12, 000 km. Szóval elsőre célba kellett találni, mert egy új kísérletre csak csekélyke kerozin maradt volna. Ezúton kívánom bejelenteni, hogy sikerült. Átrepültük Francia- és Spanyolországot, a Gibraltári-szoros fölött beléptünk Marokkó légterébe, majd a Ráktérítő átlépve a Szenegáli Dakarnál a hátunk mögött hagytuk Afrikát is. Az Atlanti-óceán fölött, a brazil partok előtt haladtunk át az Egyenlítőn, és Rio de Janeironál értünk Brazília fölé. Innen végig a part mentén haladtunk. Kereszteztük a Baktérítőt Uruguay fölött, és már meg is érkeztünk Buanos Airesbe. Ez volt a világatlasz áttekintő oldala, majdnem egyharmad földgömb!

Végül négy óra repülés következett Tűzföldre, a Dél-Amerika legdélebbi területét alkotó szigetvilágba, amit a Magellán-szoros választ el a dél-amerikai kontinenstől. Itt fekszik a világ legdélebbi városa, Ushuaia. Ennek repterére utaztunk.

A világ legdélebbi városa – Ushuaia

Tűzföld egy nagy szigetből és sok, túlnyomórészt lakatlan kis szigetből áll. A szigetek együttesen háromnegyed Magyarországnyi területen helyezkednek el. Itt húzódik az Andok hegyláncának legdélibb vonulata, legmagasabb csúcsai itt mindössze 2000 méteresek.

Tűzföld csak 35 fokkal fekszik északabbra a Déli-sarknál. Az éghajlat összességében szubarktikus. Az alig 3 hónapos nyári időszakban is hűvös van, télen pedig jéghideg, olykor orkánszerű szelek söpörnek végig a vidéken.

A 3,200 km-es, nyugodt repülőút végén, zord, csipkés, foltokban havas, meredek oldalú hegyek mellett ereszkedtünk lefelé. A tájat tovább tagolták a kisebb-nagyobb tengeröblök. A gyenge, naplemente előtti fények csak még titokzatosabbá tették a kékes párába burkolózó tájat, amit minduntalan eltakart egy-egy alacsonyan úszó felhőpamacs. Növényeket a néhány száz méteres hegység völgyeinek alján lehetett ugyan látni, de az életnek ezen túl semmilyen jele nem mutatkozott.

Keskeny, szél borzolta vízfelület fölött haladtunk, mintha csak arra akartunk volna leszállni. A folyószerű képződmény a Beagle-csatorna volt. Hamarosan meg is láttuk a hegyekkel övezett apró települést Ushuaiát. Még most sem tudtam felfogni, hogy itt vagyok, sőt még azt sem nagyon tudtam, hogy hol van az az itt. Azt tudtam csak biztosan, nagyon messze. A könyvek leírásai, és az ismeretterjesztő filmek képei még mindig valóságosabbnak tűntek, mint a repülőgép ablaka mögötti filmvászonra vetített táj.

Amikor egy kis döccenővel földet ért a Boeing 737-800-as gép egy apró félsziget betonján, már kezdem elhinni, hogy megérkeztem, de csak akkor vált valósággá, amikor a reptér épületéből kilépve a viharos sarkvidéki szél szertefoszlatott minden ködös gondolatot, és egyenesen az arcomba üvöltötte, hogy te meg mit keresel itt?

Lassan körbenéztem. Kicsit ismerősnek tűnt a táj, minta Izlandon lettem volna, de mégse, mert nem volt olyan holdbéli a táj, mintha Norvégiában lettem volna, de nem igazán, mert hiányoztak színek. A felhőkön áttörő, alacsonyan álló Nap vakítóan csillant meg egy kicsi öböl haragosan fodrozódó vizén, miközben a túloldalán a város ritkásan álló, aprócska házait lehetett látni. A szél majdnem felborított, miközben kezdett átjárni a hideg. Mit keresel itt? Átnéztem a város mögötti, a sarkvidéki lemenő Nap hideg fényével megvilágított hegyoldalakra, és csak annyit tudtam válaszolni, hogy: ezt. Itt álltam egy olyan helyen, ahová még gondolatban sem lehet eljutni, ahol véget ér a Világ, amin túl talán már nincs mit keresni. Még néhány apró sziget, és lezuhanok a semmibe.

A kikötőt megkerülve, busszal mentünk föl a városka egyik gorombán meredek utcáján a szállodáig, ami három éjszakán át az otthonunk lett.

Ushuaia Tűzföld legnagyobb szigetének a déli oldalán, a Beagle-csatorna partján fekszik, a másik oldalon már chilei terület van. A várost dél kivételével a többi irányból hegyek övezik, tőle észak-északnyugatra két tó található. Ushuaia a világ legdélibb városi jellegű települése, bár a chilei Puerto Williams 2000 főt számláló faluja még délebbre helyezkedik el.

A környéken a selknam (ona) és a jamana indiánok telepedtek le. A selknamok a vidéknek a Karukinka nevet adták. A kutatások szerint a történelem során még legalább egy tucat őslakos népcsoport is élt itt, akik az elmúlt évszázadok vérzivataros évei alatt tűntek el végleg a kontinensről. Egy ilyen törzs volt a selknamok (vagy onák) törzse, akik Argentína és Chile legdélebbi részein, a Tűzföld szigetvilágában éltek.

Az első felfedezők a selknamok tüzeinek füstje és lángja miatt nevezték el ezt a földet a tüzek földjének. A tüzek azért égtek állandóan, mert az itt élő emberek a zord vidéken meztelenül, egyetlen ágyékkötőben jártak. Testüket vastagon bekenték fókazsírral és fekete sávokat festettek rá hozzákevert andezit porból. Kiirtásuk azzal vette kezdetét, hogy a misszionáriusok használt ruháikba öltöztették az őslakókat, akik az ezektől kapott fertőzésekbe, főleg a himlőbe belehaltak.

Az európaiak először 1580-ban, Pedro Sarmiento de Gamboa útja során találkoztak először velük, majd a következő századokban többször is idevetődött néhány külföldi. A telepesekkel történő benépesítés a 19. század végén kezdődött meg, amikor aranyat kezdtek kitermelni. 1884 szeptemberében az Augusto Laserre nevű hajó vezetésével ide érkezett az argentín haditengerészet felfedezőegysége, akik október 12-én kitűzték zászlójukat az Ushuaia-öböl partján. Azóta is ezt a dátumot ünneplik a város megalapításának napjaként. 1885. június 27-én egy elnöki rendelet a települést Tűzföld tartomány fővárosává tette.

Az argentin kormány az Államok-szigeten lévő börtönt 1902-ben az Ushuaia melletti Golondrina-öböl mellé települt át. A börtön végül 1947-ben szűnt meg. Létesítményeit 1950-től az Ushuaiai Almirante Berisso nevű tengerészeti bázis használta.

A város fő gazdasági tevékenysége a halászat, a földgáz és a kőolaj-kitermelés, juhtenyésztés és a turizmus. A nyolcvanezres településen 3 hónap a nyár, azután nagyrészt elnéptelenedik. A tehetősebbek ekkor elköltöznek részben tél szorítása, részben pedig a tétlenség miatt. Az utóbbi időben történt némi változás, ide telepítették a NOKIA összeszerelő üzemét.

Először buszra szálltunk és a város melletti hegyre mentünk, hogy fölülről is megszemlélhessük Ushuaiát és a Beagle-csatornát. A hely nem volt más, mint egy sípálya teteje. Nyár lévén természetesen nem üzemelt, de a környező hegycsúcsokat hó takarta. Ez természetes, hiszen ennyire délen a hóhatár, ami fölött sosem olvad el a hó, csupán 700 méteren van.

Gyönyörű délibükkös erdőn haladtunk keresztül. A rövid vegetációs idő miatt lassan nőnek, az állandó erős szelek miatt az ágaik féloldalasan állnak, törzsük szálkás, görbe és csavarodott. Levelük nagyon apró, talán 1 cm-es. 20-30 méter magasra is megnőhetnek, 1000 év alatt.

Az erdők aljnövényzete csekély, inkább mohafélékből áll. A letört ágak és a kidőlt fák miatt viszont mégis szinte járhatatlan. Törzsükön gyakran gombák telepednek  meg, ágaikról sokszor szakállzuzmók csüngnek le. Az egésznek van egy misztikus, mesebeli varázsa, kicsit olyan, mintha egy másik világba csöppentem volna. Az egészet még titokzatosabbá teszi a sűrű lombozat miatti félhomály. Külön érdekes, hogy némi madárcsiripelésen kívül teljes a csend, mivel gyakorlatilag Tűzföldön alig él állat. Van néhány egérfaj, vidra, róka és a betelepített hód. Nincsenek patások, és más ragadozó sem. Nincs hangya, nincsenek hüllők és kétéltűek, de nincsenek méhek, vagy lepkék sem.

A meredeken emelkedő gyalogútról nem győztem betelni a látvánnyal. Minden fa egy külön történet volt. Az ösvény nagyjából egy sebesen csörgedező, gömbölyű szikladarabokról alábukó patakocska mellett vezetett. Így még varázslatosabb volt az erdő látványa. A patakmeder is tele volt elhalt fadarabokkal, partján virágos lágyszárúak és cserjék tenyésztek. A lombkorona fölött minduntalan kibukkantak az Andok legdélibb hegyeinek alacsony, de csipkés gerincű, meredek oldalú hegyei, a közöttük megbújó völgyekben fehérlő apró gleccserekkel. Ahogy kapaszkodtunk fölfelé, a fák kezdtek összemenni, végül inkább bokorszerűvé váltak, a közvetlenül a talaj fölött szétágazó vékony törzseikkel, később ezek is átadták helyüket egy tőzeges mohás vegetációnak, majd a kopár felaprózódott köveknek. Mindez néhány száz méteres szintkülönbségen.

A sziklás terület egyre meredekebbé váló útját már csak néhányan vállaltuk be. Itt már jól lehetett látni, hogy az íves fenekű, egyenes völgyet valamikor a gleccser alakította ki, aminek a végéhez igyekeztünk. Gyönyörű, színes kövek, az ég felé meredő hegygerincek. De visszanézve messze alattunk terült el Ushuaia, és jól lehetett látni a Beagle-csatorna kis szigeteit is. A csatorna távolabbi része a kékes párába veszett. Nagyjából 600 métert emelkedtünk, amíg a legmagasabb ponthoz értünk. A hatalmas sziklák miatt a jégmező végéhez nem tudtam odamenni. De jól láthattam a vastag jégréteget. Mivel egy kicsit elhúztam az időt a nézelődéssel, és a fényképezéssel, lefelé egészen a buszig futottam bakancsban, hátizsákkal, hogy utolérjem a többieket. Tűzföldi csodák között úgysem futkároztam még 5 kilométert.

Egy rövid buszozással érkeztünk meg a Tűzföldi Nemzeti Park bejáratához, ami egyben egy olyan kisvasút végállomása, amit annak idején a rabok használtak. Na, nem önszántukból. Az volt a feladatuk, hogy fát vágjanak, és szállítsanak a város építéséhez, és fűtéshez. A telepet a XX. században természetesen már politikai foglyok töltötték meg leginkább. 1947-ben számolta fel Peron vezetésével a demokratizálódás útjára lépő ország.

Először a Kondor nevű hegy lábánál levő tóhoz mentünk. Tűzföldet Észak–Déli irányban kettéosztja a chilei-argentínai határ, nagyjából 1/3-nyi területet hagyva Argentínánál. A határ ennek a hegynek a gerincén húzódik. A csendes vizű tavon madarak, többek között fekete nyakú hattyúk úszkáltak, partját apró kavics borította, a partvonalat kísérő erdő pedig maga volt a sejtelmesség. Az öreg, csavarodott törzsű fák koronája csak kevés fényt engedett át, aljnövényzet nem volt, a fák törzsét pedig moha és zuzmó borította.

A határsávon gyalogoltunk déli irányba, apró, kékeszöld színű tavakat kerülgetve. A magas fű a zöld minden árnyalatában pompázott, a bokrok és a bokorméretű fák sárguló-vörösödő levelei, és színesedő termései pedig vidámságot csempésztek a zord, sziklás tájba. A Calafate (borbolya) bokor már mutogatta a lilás-sötétkék apró bogyóit. A bőven termő fanyar termésből ettünk is néhány marékkal.

Helyenként több méter magas dombok magasodtak. Ezek a Selknam őslakosok nyomai voltak. Ők mindig a vizek partján éltek, hiszen az erdőkben nemigen találtak táplálékot, a tavak és a tenger viszont ellátta őket. Vándorló életmódot folytattak, miközben gyűjtögettek bogyókat, apróbb állatokat, például kagylókat. Az említett halmok kagylóhéjakból álltak, gyakorlatilag szemétdombok voltak, amelyekben tűzhelyek nyomait is megtalálták. Egyéb emlék nemigen maradt utánuk, mert nem építkeztek, és nem hoztak létre semmilyen magas szintű kultúrát sem. A fából és bőrből készített tárgyaik nem nagyon maradtak ránk. Télen egyébként guanako, vikunya, róka, vagy fókabőrbe öltöztek, mivel ezekre vadásztak is.

Argentína, Chile és egyben Dél-Amerika déli részének talán legutoljára felfedezett indián törzséről van szó, hiszen valamikor a 19. század középén léptek csak először velük kapcsolatba európaiak, de ebben nem volt túl nagy köszönet, hiszen a régióba települő állattenyésztők és aranyásók kíméletlenül üldözni kezdték őket. Előbbiek azért, mert az indiánok levadászták állataikat, utóbbiak pedig azért, hogy még nagyobb területre tehessék rá a kezüket.

Ez gyalázatos véget ért. A később selknam népirtásként ismertté vált történelmi eseményben ezrével mészárolták le ezt a nomád, vadászattal foglalkozó népet.  A 20. század közepére a tisztavérű selknamok ki is pusztultak, Ángela Loij volt közülük az utolsó, ő 1974-ben hunyt el. Elvileg napjainkban úgy 700 olyan ember élhet még, főként a Tűzföld argentin részén a Rafaela Ishton közösségen belül és Buenos Airesben, akik részben selknam vért hordoznak ereikben.

Az egész vidéken olyan érzésem volt, mintha egy másik bolygón járnék. Talán még mindig a végtelen csend volt a legfurcsább. Még madarak is csak ritkán zajongtak, ez erdő még számukra sem kínált elegendő táplálékot. Nekem úgy tűnt ez a végtelen nyugalom földje, ahol az idő is megállt.

A következő sétánkat egy tőzegláp mellett tettük meg. A lassan feltöltődő tavakat a vízpart felől kezdik benőni a növények, a lassan bomló szerves anyagok pedig fokozatosan egyre sekélyebbé teszik, új táptalajt biztosítva a vízinövényeknek. Ez a folyamat addig folytatódik, ameddig a vízfelszín be nem záródik. Ezek a területek szivacsként tárolják a csapadékot, egyenletes vízellátást biztosítva a környező élővilágnak. Az egymásra rakódó elhalt növényi rétegekből képződik sok száz év alatt a tőzeg.

Az ösvény végén eljutottunk oda, ahonnan nincs tovább. Az út ott ért véget, ahol a szárazföld. Innen már csak hajóval lehet továbbmenni, és apróbb szigetek sora után, a 670 km-es Drake-átjárót követően megérkezhetünk az Antarktiszra. Az én szememben ez már tényleg a világ vége volt. Amikor annak idején Afrikában a Jóreménység fokán álltam, azt hittem, ettől nem juthatok délebbre, és íme, most itt vagyok.

Az utolsó sétánkat a legdélebbi postahivatalánál kezdtük. A tengeröböl csodásan szép volt. Az apály visszahúzódó vize hínárt és kagylókat hagyott hátra a zöldes-világoskék sziklák előtti kőfövenyen. Felkapaszkodtunk a magaspartra, és fölülről nézhettük meg a kristálytiszta, zöldes árnyalatú tengeröblöt, ahol halászmadarak úszkáltak. Egy újabb meseerdőn haladtunk át, ahol szorgalmasan dolgoztak a vörösfejű harkályok.

A városba visszaérve egy tengeri étterembe mentünk vacsorázni. A választásom egy királyrákra esett. A narancsos-vörös színű, tüskés páncélú állat teste nagyjából 25 cm átmérőjű, lábai 30 cm-esek. A Fehér húsa édeskés, omlós, de meg kell küzdeni érte. A kemény páncél felbontása után viszont két ember is bőséggel jóllakik belőle. Én parmezán sajttal összesütve kértem, és isteni volt.

Copyright © 2019 Szöveg: Pogonyi Tibor, Fotók: Pogonyi Tibor, Birtalan Csaba Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos. 

Az élménybeszámoló eredetileg a Világutazó blogon jelent meg.