Patagónia kalandtúra gyorstalpaló - Földünk egyik legszebb gleccsere, a Perito Moreno
Bár a patagóniai gleccserek ma is látványos, masszív képződmények mégis eltörpülnek a múlt nagy gleccsereinek árnyékában. Az első gleccserképződés, ami nyilvánvaló nyomokat hagyott a tájon 3,5 millió évvel ezelőtt következett be. A jég a mai Andok keleti oldalától legalább 60 kilométerre nyúlt. Mintegy 1 millió évvel ezelőtt aztán megkezdődött Patagónia történetének legfontosabb jegesedése. A hátrahagyott morénákat ma is láthatjuk a Santa Cruz-folyó déli platójánál és a Kondor-sziklánál.
Az általánosan elfogadott nézet szerint a Patagóniai-plató szinte teljes déli részét jég fedte és egy hatalmas gleccsernyelv egészen a Magellán-szorosig lenyúlt. Magát a Magellán-szorost is a jég formálta, a tenger csak később nyomult be ide. Az Atlanti-óceán mai szintje alatti morénákból egyértelmű, hogy a Tűzföld jó részét is jég borította.
A jégkorszakokat váltó melegebb időszakokban az elolvadó jég hatalmas folyókat hozott létre, melyek az Atlanti-óceán felé igyekezve mély völgyeket vájtak maguknak. A következő jegesedés idején aztán a völgyeket gleccserek borították be, amelyek egyrészt hordalékot raktak le itt, másrészt tovább folytatták az eróziós munkát. Az utolsó jégkorszak után hátramaradt hatalmas medencék lassan megteltek vízzel és így jöttek létre Patagónia mai tavai.
Hogyan formálta az utolsó jegesedés az Argentino-tó és a Santa Cruz-folyó vidékét?
18-20 000 évvel ezelőtt – az utolsó jégkorszak csúcspontján – a Kordillerákból lenyúló gleccsernyelv leért egészen az Argentino-tóig és a Santa Cruz-folyóig. A gleccser később visszahúzódott, nagyjából a mai helyére. Ezután újabb – kevésbé kiterjedt – jegesedés indult el, ami két morénahalmot hagyott hátra: egyet a Calafate és Cerro Frias közötti területen, egy másikat pedig a Calafate-Chalten között húzódó út mentén. A gleccser még hátrébb húzódott, így jött létre a jelenlegi Argentino-tó és ekkor keletkeztek a Punta Bandera és a Brazo Rico keleti oldalánál található morénák. Az újabb, kisebb jegesedés a gleccser jelenlegi lábától mintegy 2-10 kilométerre hozott létre morénákat. Ez a „kis jégkorszaknak” is nevezett időszak a középkortól egészen a XIX. század közepéig tartott. Azóta a patagóniai gleccserek – a világ minden gleccseréhez hasonlóan – egyre visszább húzódnak.
A Perito Moreno gleccser
„Akárhányszor nézel is rá, mindig olyan, mintha először látnád” – (J.L.Borges: The Sea)
A többi patagóniai gleccserhez hasonlóan a Perito Moreno is a patagóniai jégmezőn „született”. A kutatások azt bizonyítják, hogy a 30 kilométer hosszú, 257 km2-es gleccser vastagsága az elmúlt 500-1000 évben alig változott. A Perito Moreno egyike a három olyan Patagóniai gleccsernek, amelyik nem húzódik vissza, sőt előre nyomul. Egy japán kutatócsoport 1952-ben megmérte a gleccser mozgását. Méréseik szerint a gleccser középen naponta 1,7 métert, a szélein 45 centimétert mozog.
Moreno sosem látta a róla elnevezett gleccsert, bár 1876-os útja során nagyon közel volt hozzá. 1879-ben a chilei tengerészet kapitánya, Juan Tomas Rogers írt először a gleccserről, amit az expedíciót finanszírozó Chilei Tengerészet Hidrográfiai Osztályának vezetőjéről Francisco Vidal Gormaz gleccsernek nevezett el. Néhány évvel később a gleccser nevét Bismarckra változtatták, majd 1899-ben kapta a Perito Moreno nevet. 1900- ban a gleccser a Magellán-félszigettől 750 méterre, 1908-ban 350 méterre, 1914-ben 100 méterre volt. 1917-ben érte el először a Magelán-félszigetet. 1926-ig kevés további adatunk van róla. A geológus E. Feruglio aztán a következőket jegyzi fel a gleccserről: „...a csatorna a gleccser és Cerro Buenos Aires partjai között elég széles ahhoz, hogy a leszakadó jégtömböktől biztonságban vitorlázzon át rajta egy hajó.” 1928-ban a patagóniai hegymászás nagy úttörője, Agostini számos fotót készített a gleccserről. A fényképekből ítélve a csatorna akkor körülbelül 150 méter széles lehetett. 1939-ben kezdtek a gleccserkutatók felfigyelni arra, hogy a gleccser előrevonulás kettéosztotta az Argentino- tavat. Természetes lefolyás hiányában a felgyülemlő víz aztán 1940 februárjában a víznyomás végül átszakította a jéggátat. 1942 márciusában újabb gleccser-szakadásnak lehettünk tanúi, ami megismétlődött 1947-ben, 1949-ben és 1952-ben is. Az azóta eltelt idő azt mutatja, hogy a szakadások 2-4 éves ciklusokban következnek be, utoljára 2016 márciusában történt ilyen.
A Perito Moreno szakadása minden kétséget kizáróan az egyik leglátványosabb természeti jelenség, amit ember valaha láthat. A természet nyers erejét mutató jelenségeket – biztonsági okokból – általában nem láthatjuk a saját szemünkkel, de a gleccser könnyű megközelíthetősége és a jelenség viszonylagos ártalmatlansága lehetővé teszi, hogy részesei lehessünk ennek a csodának – persze csak ha szerencsénk van, hiszen a szakadás pontos időpontját szinte lehetetlen előre megjósolni. A gleccser-szakadás persze nem jár következmények nélkül. A kiszabaduló víztömeg kisebb-nagyobb áradásokat okoz a környéken.
De hogyan és miért is következik be ez a szakadás? Amikor a gleccser eléri a Magellán- félszigetet természetes jéggátat képez, ami teljesen elzárja a Brazo Rico (az Argentino-tó déli nyúlványa) és a Canal de los Témpanos közötti területet. Az Argentino-tó vize továbbra is keresné az utat a tenger felé, de megreked a tengeri kapcsolatát elveszítő déli nyúlványában, aminek vízszintje így egyre emelkedik. A víztömeg folyamatosan a jéggátnak feszül, ami végül nem bírja tovább a nyomást és megreped. A repedésen keresztülfolyó víz felgyorsítja az olvadást és a gleccser végül átszakad. A megfigyelések szerint a szakadáshoz a Brazo Rico vízszintjének 13-25 méterrel kell megemelkedni.
Számos elmélet született arra, hogy vajon miért nyomul előre a gleccser, miközben a világ legtöbb gleccsere zsugorodik. Az egyik legelfogadottabb elmélet szerint a Perito Moreno elfoglalta a szomszédos gleccser gyűjtőterületét, így nagyobb mennyiségű firn vagyis oromhó táplálódik bele.
Francisco Pascasio Moreno
Igaz, hogy Moreno sosem látta a róla elnevezett gleccsert, mégis megérdemli, hogy néhány szóban megemlékezzünk azokról a feldefedézekről, melyek az ő nevéhez kötődnek.
Francisco Pascasio Moreno 1852-ben született. Már gyermekkorában is vonzódott a természettudományokhoz, olyannyira, hogy testvéreivel mini természettudományi múzeumot rendeztek be házuk padlásán. Egyik kirándulása alkalmával egy addig ismeretlen állat csontjára bukkant, amit később a tiszteletére ’Dasypus morenii’-nek neveztek el. 21 évesen Carmen de Patagones-be utazott, ami akkoriban a civilizált világ határának számított. Itt találkozott először az őslakos indiánokkal.
Chile 1849-ben alapította a mai Punta Arenas helyén az első települést. 1876-ban az argentin kormány expedíciót indított a területre, mert egyre inkább aggasztották a chileiek esetleges kolonizációs tervei a Santa Cruz-folyónál. Moreno is tagja volt az expedíciónak. Itt találta meg életcélját: Patagónia felfedezését. Egy évvel az expedíció után, immár az Argentin Tudományos Társaság igazgatótanácsának tagjaként, megszervezte az első nagyszabású expedíciót Carmen de Patagonesből a Nahuel Huapi-tóig. Miután visszatért Buenos Airesbe naplót írt az ismeretlen tájon tett utazásáról, de közben már az újabb expedícióra készült. Ezúttal FitzRoy és Darwin nyomában haladva a Santa Cruz-folyó eredetvidékének feltérképezése volt a célja. 1876 októberében indultak útnak. Januárra 13-án érték el a tavat, aminek Moreno az Argentino nevet adta. A tó déli partján haladva érték el a Kordillerákat gyalogosan, illetve lóháton. Innen észak felé vették az irányt, majd a Le Leona-folyón haladva érkeztek meg a Viedma-tóhoz. A folyót egy nőstény pumáról nevezte el La Leonának, ami út közben megtámadta és kis híján meg is ölte Morenót. A Viedma-tótól egy újabb tóig vezetett útjuk, amit az argentin szabadságharc vezetőjéről San Martínnak nevezett el. Ezután visszatértek a Santa Cruz –folyóhoz. Amikor felfelé haladtak a folyón 30 napig tartott az útjuk, a márciusi áradások miatt megduzzadt vízen azonban három nap alatt sikerült lejutniuk, bár a vad áramlatokban majdnem ottmaradt az expedíció minden tagja. Pavom-szigetéről aztán lóháton folytatták útjukat Punta Arenasba, majd visszahajóztak Buenos Airesbe.
Moreno hatalmas mennyiségű régészeti leletet halmozott fel útjai során. Ezeket később a Nemzeti Múzeumnak (a mai La Plata-i Természettudományi Múzeumnak) adományozta. Még csak 25 éves volt, amikor ismét délfelé vette az irányt, nem is sejtve, hogy ez lesz élete legbalszerencsésebb expedíciója. Az utazás célja ezúttal a Kordillerák mai Esquel és Bariloche közötti szakaszának feltérképezése volt. A Nahuel Huapi-tó közelében azonban fogságba ejtették az indiánok és csak igen kalandos körülmények között, egy tutajon tudott végül elmenekülni. 300 kilométert tett meg a Limay-folyón lefelé, mire végre megmentették az éhhalál határán álló, végletekig kimerült tudós-felfedezőt. Buenos Airesbe visszatérve ünneplő tömeg fogadta, de a kormányhivatal már kevésbé volt boldog. Azzal vádolták, hogy nem az eredeti terveknek megfelelő útvonalon vezette az expedíciót és nem is osztoztak abbéli meggyőződésében, hogy a határokat legjobban azok megismerésével lehet megvédeni. A kimerült és csalódott Moreno ekkor lemondott hivatali pozícióiról és Európába hajózott, ahol tovább folytatta tanulmányait. 1884-ben visszatért a Természettudományi Múzeum élére és egészen 1896-ig teljes mértékben ennek a munkának szentelte magát.
1881-ben brit kezdeményezésre Argentína és Chile megállapodott a két ország között húzódó határról. Bár az egyezmény – elvben – nagyon világosan meghatározta a határokat, a gyakorlati életben ezek a határok nem igazodtak a természetes határokhoz, így mindkét ország a saját érdekeit szem előtt tartva értelmezte az egyezmény szavait minden vitás határszakaszon. 1896-ban a két ország úgy döntött, hogy az angol kormány felügyelete mellett újból tárgyalóasztalhoz ül és rendezi határvitáját. Mindkét kormány kinevezett egy bizottságot, melynek élén egy-egy szakértő (Perito) állt. A chilei szakértő, Diego Barros Arana hatalmas tudású értelmiségi volt, aki jelentésekre és könyvekre hivatkozva adta le beszámolóját. Az argentin fél Morenót kérte fel szakértőnek, aki – szokásához híven – centiméterről centiméterre végigutazta a területet, hatalmas mennyiségű földrajzi adatot gyűjtött és prezentált az ítélő testület előtt. 1902-ben VII. Edward döntése zárta le a Patagóniáról folytatott határvitát. 1903-ban Moreno szolgálataiért földterületet kapott a Nahuel Huapi-tó mentén. Elfogadta, majd vissza is adta a földet azzal a kitétellel, hogy azt annak természetes állapotában kell megőrizni. Így jött létre Argentína első nemzeti parkja.
Moreno egészen 1919-ben bekövetkezett haláláig harcos szószólója volt a természeti értékek védelmének.